Ferencváros, 1975 (1-2. szám)

1975 / 1. szám

A /X. A-eS ■ i/uJSet*'4y, /v^6 : <íV/ KÖSZÖNTÜK A KERÜLETI PÁRTÉRTEKEZLETET! < fl KERÜLET FELSZABADÍTÁSA A pincenapló és a folytatás Szomorú karácsony elé néz­tünk 1944 decemberében. Senki nem tudta, hogy mit hoz a holnap és a holnap­után. Tobzódott a terror, úr­rá lett a félelem és a riada­lom, rémületben teltek a napok. Csak a kelet felől erősödő ágyútűz moraja kel­tett némi reményt. A pincenaplóban olvassuk: „1944. december 24-én, kará­csony este napján még erő­sebb ágyúdörgésre ébred­tünk, mint az előző regge­leken. Nehéz szívvel gondo­lok az elkövetkező időszak­ra: a felszabadító orosz sere­gek egyre szorosabbra szű­kítik a gyűrűt a város kö­rül, a minden gazságra kész nyilas banditák »dicső szö­vetségesünkkel« együtt az utolsó házig védeni akarják Budapestet. Előbb-utóbb kényszerül majd az orosz hadsereg a város lövetésére, mert nem nézheti tétlenül a német hordák és elvbará­taik garázdálkodásait... Keserűség fog el, ha rágon­dolok, hogy a gyűlöletes ná­ci brigantik miatt még ka­rácsonyesténket sem tölthet­jük együtt édes, jó Anyám­mal, Jutkával, Ducikával.” Amikor ez a naplórészlet íródott, Sopronkőhidán kivé­gezték Kreutz Róbert ifjú­kommunistát, a Ferencváros szülöttét, Pataki Istvánt és Pesti Barnabást, aki Fran­ciaországból illegálisan ha­zatérve, egy ideig a Buda­pesti Kénsavgyárban dolgo­zott. És ezen a délutánon dr. Stol- lár Béla hadapródőrmester is, a katonai ellenállási moz­galom egyik harcosa, elin­dult a Mátyás u. 9. sz. alat­ti lakásukról — édesanyjától úgy búcsúzva, hogy holnap ismét látja — a Klotild ut­cába, végzetes utolsó útjára. Másnap, karácsony első ün­nepén 24 társával együtt — árulás következtében — tűz­harcban hősi halált halt. A gyászoló édesanya egyet­len fiának kihűlt tetemét már csal: egy szeneslá­dában láthatta ismét. Dr. Stollárék halálos tűz- párbaja alatt zárult be a felszabadító szovjet csapatok ostromgyűrűje Budapest kö­rül. Ismét a pincenaplóból: de­cember 29-én, pénteken. „Ma leköltöztünk az óvó­helyre. De hadd rögzítsem le az eseményeket. A két ün­nepnap viszonylagos csend­ben telt el. Ünnep után be­mentem a hivatalba, illetve a Sóház utcáig, mert tovább nem engedett egy nyilas la­banc. Erős belövések, nagy csatazaj volt. Megjelent egy behívó rendelet: 16-tól 48-ig minden férfi bevonulni tar­tozik a hungarista légióba. Nem vonultam be, s ettől kezdve állandó izgalomban éltem, míg csak be nem jöt­tek az orosz csapatok. Ál­landó csatazajban éltünlc. 28-án éjjel három nagy be- lövés történt, a közvetlen szomszédban, úgyhogy 1-kör éjjel lementünk az óvóhely­re és ott tartózkodtunk reg­gel 4-ig ... Va 7-kor borzal­mas robbanásra, üvegcsö­römpölésre riadtunk fel: a szomszéd házat gránáttalálat érte. Egész nap erős harcok, bombázások szörnyű zajában telt el. 30-án szombaton különö­sen erős bombázásokban és belövésekben volt részünk. A rosszul, sőt alig világított óvóhelyen olvasni nem lehet, az ember teng-leng.” Különös tragikumát az ad­ta e szombati napnak, hogy ekkor gyilkolták meg Stein­metz Miklós és Osztapenko kapitányt — a két szovjet parlamentert —, akik a fő­város megkímélésének felté­teleit akarták továbbítani a Budapestet esztelenül védő nyilas csapatok parancsno- ságának. A pincenaplóból to­vább: „...31-én vasárnap a bombázások ereje még nö­vekedett. A ház eddig még nem kapott találatot, hanem a szomszédos épületek közül nem is egy, erősen megron­gálódott.” Hatalmas detonáció rész­I otL'ttc _ncg 2 fc&ÉP.yékst ■ déli összekötő vasúti híd fel- emelkedett, majd a Dunába zuhant. Felrobbantották a fasiszták, megszűnt a vasúti szállítás nyugat felé. Nézzük a pincenaplóból a folytatást. „1945. január 6-án... Az egész hét úgy telt el, hogy az életünkért reszkettünk. Átléptünk az új esztendőbe, s nem tudjuk, mit hoz szá­munkra! A nemzet a meg­semmisülés előtt áll! Bitang bérgyilkosok, idegen zsold- ban állók idáig juttatták! Lehet-e szörnyűbb bűn, mint amit ezek elkövettek? Vi­déki városaink sorban rom­má váltak az esztelen ellen­állás következtében, csupán azért, hogy a németek né­hány héttel feltartóztathas­sák végzetüket. Rettenetes élményben volt részünk. Január 4-én reggel felmentünk a lakásba, hogy a konyhában befűtsünk mos­dáshoz. Már reggel óta erős orosz légitevékenység volt körülöttünk. Nem is mertünk sokáig a lakásban maradni, s a hátsó lépcsőn visszain­dultunk a pincébe. Éppen a második és az első emelet közötti pihenőn álltunk, mi­kor óriási bombabecsapódá­sok történtek. A Kálvin tér irányából 4 becsapódás hal­latszott egyre erősebben ... Egymáshoz 'bújtunk, * mert úgy éreztük, hogy a követ­kező már a mi házunkat ta­lálja. Az üvegablakok végig kitörtek a lépcsőházban. Fü­lünk zúgott a légnyomástól. Még órák múlva is fájt a fejem. Bizony azt hittem, ütött az utolsó óránk. Így telnek napjaink.” Egyetlen Duna-híd sem kerülte el a megsemmisítést. Január 14-én a Boráros téri hidat (a Horthy Miklós ne­vét viselőt!), 16-án délután 2 óra 14 perckor a Ferenc József-hidat robbantották fel. A büszke hídívek a Du­na hullámaiba zuhantak. Megint a pincenaplóból idézünk: „Megtörtént, amire vár­tunk: felszabadultunk! Fel­szabadultunk a német leigá­zás, a nyilas banditák ször­nyű terrorja alól. Temérdek vér és könny tapad e bri­gantik kezéhez! A felelőtlen gyilkosságok, kínzások napi­renden voltak az utóbbi idő­ben. Csak néhány nappal ezelőtt mesélte dr. Arady Kálmán barátom, hogy egy éjjel erős kapudörömbölésre ébredtek. Kaput nyitottak: egy felső ruháitól megfosz­tott férfi tántorgott be a ka­pun. Vérzett. Csurom vizes volt, didergett. Könyörgött, , hegy r-Hia­nak rá száraz ruhát. Kálmán bekötözte, s megszárítván al­só ruháit, felöltöztették. El­mesélte, hogy a nyilasok el­fogták és igen sokadmagával — keresztényeket és zsidó­kat — kivitték a Duna-part- ra. Ott letérdepeltették őket szemben a Dunával és a há­tuk megett megszólaltak a géppisztolyok. Ö nem várta meg a neki szánt golyókat, mintha elszédült volna, be­lebukott a folyamba. Sike­rült — valahol az összekötő híd táján — partot érnie. In­nen lopódzott idáig. Ször­nyű! Ezrek és ezrek pusztul­tak el. Van-e, lehet-e ezért bűnbocsánat? Becsületes, embernyi ember nem tűrheti mindezt!... ... Már közvetlen közelből hallatszottak a kézi fegyve­rek csattanásai. A kaput be­csukták. A kémlelőablakon át láttuk, hogy a szemben (Folytatás a 2. oldalon) i A felrobbantott Boráros téri híd 1946 márciusában f ■ «Cí-cVa-

Next

/
Thumbnails
Contents