Ferencváros, 1970 (1. szám)
1970-04-04
szerszámokat ás anyagot -»adott. A teljesen romos l'óth Kálmán utoal Iskolát, majd azt követően a többi tanintézetet és az ovódákat a Ferencváros dolgozói aránylag rövid idő alatt felépítették, illetve helyreállították, hogy mielőbb megindulhasson a tanítás és a kicsinyekkel való foglalkozás. Megható emlékeim közé tartozik az az alkalom, amikor Záaencev Mártára a budapesti szovjet városparancsnok meglátogatta a Mária Valéria nyomortelepet, ahol közel kilencezren éltek, kimondhatatlan nélkülözések között. Beszélt az ottlaké emberekkel, felvázolta előttük az uj világotí Munkát, bizalmat és türelmet kért tőlük azzal, hogy most már minden másképem lesz, mert a dolgozóké lett az ország. Látogatása után élelmet és használati cikkeket küldött a valériásoknak. Szavainak hitelét mi sem bizonyltja jobban, mint az a tény, hegy az egykori nyomortelep helyén, ma uj városrész áll. Huszonöt év elmúltával is úgy emlékezem vissza, hogy nagyon szép és megható volt ez az időszak, mert a Párt irányításával, a lakosság kemény munkájával és becsületes helytállásával az élet viszonylag gyorsan megindult, és a fejlődő Ferencvároson a háború nyomai már régen nem látszanak. Dr. Pozsonyi István a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Titkárságának nyugdíjas vezetője 6 SmlKEEItfÄ 1945. január. - Még csak néhány napja lettünk szabadok. - A szorongó érzés alól nehezen tört elő az ujjongás, a szivet bilincsként záré félelem nehezen oldódott, hogy helyet adjon a mindent feledtető boldogságnak. Bár még dörögtek az ágyuk a túlsó oldalról, mindnyájan tudtuk, hogy uj élet küszöbén álltunk? Szomorú képet mutatott akkor a Ferencváros. A Soroksári ut lebombázott üzemei, a Dunába hullott hid roncsai, a Kálvin tér bombáktól tépázott házai az összetört diszkuttal, szin te szimbolizálták a háború mérhetetlen pusztítását. Amikor január vége felé a IX. kerületi elöljáróságot kerestem, az épületfelát lebombázva üresen találtam; Nehezen akadtam rá a Török Páf utcai iskolában, amely viszonylag épen maradt és ezért ott rendezték be a hivatalt? Két-három régi kedves ismerős arc fogadott I és az örömteli viszontlátás után kértek, álljak közéjük és inditsuk meg együtt a hivatalt. A feladatok egyre-másra jelentkeztek és a sarjadó élet következő hetei mind több hivatalnokot igényeltek. A régi dolgozók közül még csak nagyon kevesen jelentkeztek munkahelyükön. A biztonságot nyújtó pincéket még nagyon sokan nem merték felcserélni az épületek felsőbb emeleteivel. A távolabb lakóknak az ut is nehézséget okozott, de azt sem lehetett akkor még tudni, hogy tulajdonképen kik maradtak életben. Bár nem gondoltam akkor még jövőm végleges kialakítására, - ugyan kinek jutott eszébe ezekben a napokban ilyesmin gondolkozni - de semmiképen nem a közigazgatásban képzeltem el helyemet. Azt éreztem azonban, hogy most segítenem kell, mert szükség van reám. Minden erőmmel segíteni akartam és a lelkesedés nagy erőt adott. Boldogan vállaltam a munkát, amely az első napokban a lakosságnak szóló értesítések gépeléséből állott. Soha nem felejthető percek voltak, amikor az önkéntes munkatársak a készülő Írásokat várták.
