Keresztyén Igazság, 1938, 1944

1944. január / 1. szám

6

Micsoda szellemi tehetetlenség, tanácstalanság, sőt összeomlás, amikor a pártok és irányzatok a Madách „londoni vásáráéhoz méltó összevisszaságban egymást túllicitáló és túlkiabáló propagandával kínálják árujukat, szemfényvesztő trükökkel csábítják a gyanútlan polgárt. Amit adnak, legjobb esetben is csak —- „műrost“!

De végül sorba, katonás rendbe áll e fejetlen zűrvazar a keresztyénség ellen. Valahol mindig akad egy -szervező, aki csatasorba állítja a tömegeket. Mert a tömeg nem marad, nem maradhat semleges és elindul a harcba a régi hit, az Egyház és a keresztyénség ellen. Nem is tehet másként. Mert amíg a pártok, az irányzatok és az izmusok egymás ellen hadakoznak, addig egyik a másik számára nem veszedelmes, csak amolyan mű-ellenfél. Csak egy igazi ellenfele van, a valódi, eleven hit. Ez még ma is „meggyőzi a világot“.

Hol marad a keresztyénség ebben a vásári kavargásban? Nincs-e úgy, mint egykor Julianus idején, hogy felekezetekre, 'szektákra és irányzatokra szakadt? nem hadakoznak-e ezek egymás ellen kíméletlen dühvei, sokszor akkor is, ha szeretetet és békét, megértést és türelmet prédikálnak egymás felé? Nem mutat-e rá a külső és a belső kritika sok tagadhatatlan bűnre, papok féltékenységére, nem Krisztust, hanem önös érdekeket istápoló hiúságra, hatalomféltésre, hatalomvágyra és gőgre? Nincs-e közöttünk és bennünk magunkban is sok olyasmi, amire az apostol azt mondja: „Akik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek“ (Gál. 5,19—21). Nem terpeszkedik-e éppen köztünk legjobban a közöny, sőt sokszor a hitetlenség s nem lett-e „öntudatunk“, sok sürgés-forgásunk, sok mindenféle „missziónk“ és „akciónk“ díszes cégér ott, ahol az igazi hit megerőtlenedett vagy egyenesen kiszorították magunk alkotta bálvány-istenek? Nem emlékeztet-e a keresztyénség mai képe ismét arra, ahogyan egykor Julianus idejében volt, s nem ad-e a mostani helyzet legalább látszólag jogot az újból pogánnyá lett modern embernek, hogy felsorakozzék új isteneinek a zászlaja köré s megindítsa összefogott, koncentrikus támadását az önmagára méltatlanná vált keresztyénség ellen? Ki az, aki nyugodt lelkiismerettel merné állítani, hogy reánk nem vonat- kozhatik az apostol ítélete: „Az Istennek neve miattatok káromoltatok a pogányok közt“ (Róm 2, 24)?! Hogy Berdjajevnek egy szavát idézzük: a keresztyénség méltósága nagy, de a keresztyének méltatlanok.

A Julianusok harca mégis vereségbe fullad. A pokol kapui sem vehetnek Krisztuson és Egyházán diadalt. De nem elég, hogy ebben bizakodjunk. Számunkra a döntő az, hogy a harcban mi ne bukjunk el, mi ne legyünk méltatlanokká a keresztyén névre! Az egyre apokaliptikusabb erőkkel kibontakozó küzdelem minket is mindinkább döntésre, hitvallásra kényszerít. Egyre inkább lehetetlenné válik, hogy köztünk bárki is csak külsőleg kövesse hitünk parancsait, hogy csak külsőségesen vegyen részt isten-