Keresztyén Igazság, 1938, 1944
1944. január / 1. szám
5 vallást tudnak megalapozni. Elfeledett lomtárakból előkerülnek a régi érvek a keresztyén hit és az egyház ellen, kifényesítik őket, letisztítják róluk évszázadok rozsdáját, kissé átstilizálva sokan úgy tüntetik fel őket, mintha egészen modern és újonnan feltalált fegyverek volnának: velük „biztosan“ rá lehet mérni a keresztyénségre azt a halálos csapást, mellyel ellenfelei hosszú évszázadok óta sem tudtak rá lesújtani. Pedig hányszor támadt fel az antik pogányság! Mi más volt a reneszánsz, mint felújítása a görög és római gondolatvilágnak, életszemléletnek és vallásosságnak! A 15. század végén és a 16. elején már-már úgy volt, hogy diadalmaskodik az új erőre támadt pogányság a hit fölött, hatalmába keríti az egyházat és belülről árasztja el szellemiségével. Akkor a reformáció állott az útjába a feltörő pogányságnak: nemcsak a reformátori egyházakban vesztette el a csatát, hanem a katolikus egyház is megreformálódott. Azután egymás után jöttek újabb szellemi áramlatok: felvilágosodás, materializmus, marxizmus és bolsevizmus, nacionalizmus, újpogányság, faji vallás, ki tudná őket mind felsorolni? önmagukban is egyenetlenek, egymás ellen is hadakoznak, de egyben megegyeznek: mind a keresztyénség ellen fordulnak, mind annak a modern embernek a gondolatvilágára támaszkodnak, aki elvesztette hitét. „A modern ember se tud élni vallás nélkül, de már csak értelmével épít ingatag eszményeket ennek a' halhatatlan vágynak. Van benne vallásos hév, de nincs átlátszó hit, van bűntudata, de nem ismeri a kegyelmet, van ereje a szenvedéshez, de nem szerzi meg vele az eget, van eszményisége, de már nem talál hozzá sugárzó testet, van benne szerelem, de földi szerelmében nincs pogány öröm s az égiben nincs halhatatlanság. A bukott angyalok közt a modern ember a legbukottabb.“*) Ez a modern ember nem tud hinni, de nem tud pogány sem lenni, nem tud visszatérni a pogány ősök egykori vallásához. A keresztyén hit, melyet elődei annyi nemzedéken keresztül vallottak, örökre elzárta ennek az útját. Ezért „ingatag eszményeket“, új vallást, új „isteneket“ formál magának értelmével. De hinni már ezekben sem tud, hiszen saját alkotásai, és nagyon jól, túlságosan jól ismeri értelmének gyarlóságát, teremtő erejének korlátolt lehetőségeit. Micsoda tragédia, hogy mégis kénytelen magának isteneket alkotni! Lesz nacionalista, idealista, demokrata, szocialista vagy kommunista, jobb vagy baloldali pártember, — a párt mindene és „istene“, melyhez szívének egész hevületével ragaszkodik: tőle vár mindent, földi jólétet, boldogságot és mennyországot. Lesz individualista vagy kollektivista, világpolgár vagy nacionalista, népieskedő vagy proletár, esztéta vagy nyárspolgár: mennyi lehetőség és mennyi modern babona! Megannyi „vallás“ ott, ahol megszűnt, elveszett, elkallódott a mai ember számára az apák robusztus, eleven életet formáló hite. *) Cs. Szabó László „A beteg költő“ címen Baudelaire-ről írt cikkében, „Magyarország“, 1943. december 1.
