Keresztyén Igazság, 1938, 1944

1938. október / 10. szám

egyben matematikai pontosságot kíván a mi Urunk. Ne felejtsük el, csak látszólag marad szégyenben kishitűségünkért a mi Urunk. A valóságban mi mar asztaltatunk el.

Rendeljük alá magunkat a parancsnak: „Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek!“ Isten kezéből az ő dicsőségére véve el mindent mindig aggodalmasan ne aggódjunk. Aggodalmasan féljünk attól, hogy merjünk ne bízni Benne, parancsszavában és ígéretében. Aggodalmasan remegjünk: hát lehet aggodalmaskodnunk az étel, az öltözet, a javak miatt, ha a mammon ezerszer is nagyobb, hatalmasabb nálunk, mikor kisebb az Istennél s Isten meg akar őrizni attól, hogy aggodalmaskodásunk miatt elveszítsük magunkat, elveszítsen minket?! Az az isten, aki az ő teremtett világában bátorságra, határozottságra, tisztánlátásra újjáteremtett, „kü- lömbbé tett nemcsak azoknál, hanem magunknál is?!"

„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és kö- nyörgéstekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt és az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban. (Fii. 4, 6—7.)

Járási Andor.

Isten tulajdonában.

„Immár alig akad valaki, aki észbe venné, hogy meg vagyon keresztelve“, — panaszkodik Luther 1520-ban. Aztán hozzáfog a keresztség magyarázatához, ír róla külön, ír róla mással kapcsolatosan, prédikálja a szentség értelmét, viaskodik igazi használatáért egész életén keresztül. Bizonyos benne, hogy megváltozik a rút tudatlanság s visszanyeri a keresztyénség is elveszített értékét az egyházban. Talán volt is munkájának eredménye. De hová tűnt? Ha felébredne Luther, s végigjárná gyülekezeteinket, nem kellene-e megkeserednie újból: Immár alig akad valaki, aki észbe venné, hogy meg vagyon keresztelve!?

Bizony a keresztség csak meg nem becsült Hamupipőke ma házainkban. Ünnepszámba megy ugyan legtöbb helyütt a keresztelés napja, sőt nagy örömlakomát is csapnak, ahol még telik rá. De ez tisztára családi ügy. S még jó, ha így van, hiszen nagyvárosainkban sokszor klinikák dolga csupán; elviszik az újszülötteket keresztelőre, mert az ápolóknak így parancsolták meg. Édesapát ritkán látunk a templomainkban gyermeke keresztelésén. Szülők és keresztszülök teljes tudatlanságban élnek a keresztség felől: külsőség szemükben az egész. Vagy ha nagyon „otthon“ vannak a vallásukban, azt gondolják, hogy az az egyházba való felvétel ceremóniája. Hadd legyen meg, hiszen minden más egyesületben is megvan a „felvétel“ módja. A gyülekezet is teljesen részvétlen: papi funkciónak tartja, amihez neki