A Kereszt és Kard Mozgalom Hangja, 1983 (24. évfolyam, 1-4. szám)

1983-09-01 / 4. szám

A

csak ön;

KERESZT ÉS KARD MOZGALOM

HANGJA

LEN EMBEREK ÖNZETLEN MUNKÁJA VISZI ELŐRE A MAGYAR ÜGYET!

XXIV. évj... 4. szám 1983 szeptember hó.

FIALA FERENC:

HITLER UTOLSÓ CSATLÓSA

Pár év előtt nyugatra jött és künnmaradt fiatal magyartól hosszabb levelet kaptam a szokványos kérdésekkel, tanácskéréssel és a többi velejárókkal együtt. Az illető, a többi hozzá hasonló emigrációt vállaló sorstársához hasonlóan megjárta a szokott utat, ami feltétlen szükséges ahhoz, hogy valahol és valamelyik európai vagy amerikai államban felüsse sátrát. Átesett a shakespeari “hivatalok packázásain és mindama rúgáson, mellyel méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet . . .” De végül is utat talált és ma szorgalmas dolgozója az egyik európai országnak.

Fiatal levélíróm otthon — Budapesten — nőtt fel, ott végezte középiskoláit, ami annyit jelent, hogy történelemtudatát az andicserzsébeti agymosás műhelyében formálták ki, azaz úgy a világ, mint hazánk történetét marxista-leninista lábasban főzték. Már unalmas megírnunk, hogy hazai történelempedagógiánk úgy Dózsa Györgyöt mint Kossuthot és Petőfit a kommunista világforradalom előfutáraként ismerteti, akik évszázadokra visszamenően igazolták Magyarország szovjet megszállásának történelmi szükségességét.

Hazulról kÿôtt fiatal magyarunk magárataláiása után azonban nem elégedett meg a napi kenyér biztonságával, hanem a szabad Nyugaton megjelent könyveket is olvasgatni kezdte és lassan felgördült a vörös függöny, ami addig eltakarta előle magyar közelmúltunk történetének másik oldalról jövő megvilágítását. Lassan rájött, hogy 1956 forradalma nem a “csőcselék lázadása" volt, hanem az egész nemzet tiltakozása a 10 egynéhány éve tartó terror és a gyalázatos tettek egész sorozata ellen. Lassan ráeszmélt, hogy országunk legnagyobb katasztrófája nem

a Muhi pusztai vereség, sem Mohács, hanem a trianoni békeszerződés volt — amelyről az otthoni iskolákban csak éppen hogy hallott valamit. Odahaza iskolai szemináriumokon szóval és írásban mocskolták a két világháború közötti politikát és úgy állították be Horthy Magyarországát, mintha az a törvénytelenségek végtelen sorozata lett volna, megtagadván az állampolgároktól mindenjogot és szabadságot. És mikor még feljebb ment a függöny, akkor szép lassan megvilágosodott most érkezett fiatal honfitársunk fejében a mai és a múlt korszak közötti különbség. Megtudta, hogy a második nagy háború kezdetéig teljes szólás és sajtószabadság volt és hogy a magyar Parlamentben — ha olykor harcosan is —, évtizedeken át egymás mellett ültek a nép által választott konzervatív, liberális és a marxista hitet valló képviselők.

De aztán — mint levelében íija — van egy pont, amelyre nem tud válaszolni, ha a magyar történelemmel nem ismerős külföldi ezt a mondatot vágja a fejéhez:

— Jó, jó, ti magyarok jól dolgoztok, veletek van a legkevesebb b^ja a külföldieket ellenőrző rendőrségünknek, de nem tucfjuk nektek megbocsátani, hogy ti voltatok Hitler utolsó csatlósai.

Mindmáig tüskés, fújó kérdés, melyre hogy eddig nem válaszolhattunk kellő hatással, annak nem csak a hazai ideológia, sajtó, könyvek százai az oka, hanem erősen széttagolt emigrációnk ebben a kérdésben tanúsított magatartása is.

Beszéljünk nyíltan és őszintén! A nagy nemzetközi összeköttetésekkel rendelkező baloldali emigráns sajtó az 1946—48 közötti rövid időt tekinti a magyar demokrácia fénykorának. Szóval azon rövid időt, melynek során több mint háromezer embert kísértek puskacső elé, vagy akasztófák alá. Nyilast és nem nyilast, régi Horthy tábornokokat és ettől lefelé egészen közlegényig. Ügy írnak, mintha nem is lett volna Népbíróság és mintha Riesz István szociáldemokrata igazságügyminiszter sohasem mondotta volna, hogy feladatunk nem az igazság keresése, hanem a megtorlás.

Az ún. emigráns középsajtó sem igyekszik tisztázni ennek a kornak lényeges mozzanatait. Aki ma ezt a nevet — Horthy — le meri írni a szokásos “fasiszta" jelző nélkül, az már maga is fasiszta, reakciós, vagy éppen sötétben bujkáló nyilas.

Egyes, ún. jobboldali, kis számban és magyarul megjelenő írók könyveitől eltekintve még nem olvastunk egyetlen olyan “túloldali" könyvet sem, amely a történelmi távlat tárgyilagosságával írt volna hazánk háborúba lépésének okairól és kényszerítő körülményeiről.

Kezűjük talán azzal, hogy nem voltunk a hitleri Németország csatlósa, hanem annak szövetségese. Választott parlamenttel, szabad sajtóval és független bírósággal rendelkező állam voltunk. Az ország háromnegyed részét elrabló trianoni békediktátum után hosszú és nehéz volt az út, amíg számottevő tagja lettünk az európai népek nagy közösségének. A magyar irodalom virágkorát érte és ebben a korban teljesedett ki Móricz Zsigmond, Zilahy Lajos, József Attila, Illyés Gyula, Surányi Miklós és mindama többi író és költő munkássága, ami mellett messze, de nagyon messze elmarad a mai szocialista Magyarország felülről irányított és párt-cenzúrával megbéklyózott irodalma. Művészeink állandó kiállítói voltak a külföldi tárlatoknak és a magyar sport nagy nemzetközi eredményeiről felesleges írnunk.

A kor nagy adósságai közé tartóz-