Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-26 / 4. szám - Berger, Mrcel: Egy éjszaka története
dúló energiának felhasználása. Az elméleti lehetőség megvan rá, a gyakorlati kivitelben még csak a kezdet kezdetén vagyunk. Ha ennek a lehetőségnek perspektiváit fejtegetjük, akkor talán a fantázia birodalmába tévedünk el. Maradjunk csak a realitásoknál. Az emberiség energiaforrásának csaknem 99 százalékát szolgáltatta a szén századunk küszöbén. Azóta uj energiaforrásokat is megszeliditett és eszközévé tett az emberi tudás és a technikai haladás. Főleg a vizierőben rejlő energiát igyekeznek mindenütt felhasználni. De még ma is az összes energiának nyolcvan százalékát a szén szolgáltatja. Az ipar állandó és folytonos fejlődésével, az emberiség egyre fokozódó szaporodásával kapcsolatban a szén felhasználása is mind nagyobb és nagyobb méretű. Ma 1500 millió tonnát bányásznak egy évben, 1935-ben talán már 2000 millió tonna kerül ki a bányákból. A föld rétegei hatalmas széntelepeket rejtenek és vannak olyan óriási széntelepek, amelyeket idáig még nem aknáztak ki kellő mértékben, mert a civilizáció még nem tudott kellőképen hozzájuk férkőzni ezekhez a területekhez. Kinában például óriási széntelepeket sejtenek. A Spitzbergák hatalmas rétegeit sem tudják elég gazdaságosan kihasználni a nehéz munka- és szállítási viszonyok miatt. Oroszországban is egyre intenzivebb a szénbányászat. Londonban 1924-ben tartották meg a szén világkonferenciáját és ezen a szakértők a föld ismert és még csak megbecsült szénkészletét egy billió tonnára becsülik. Óriási szám ez s egyelőre nem kell attól félni, hogy a szén elfogy, mielőtt az emberiség uj energiaforrást szerezhetett volna. Ha a széntermelés az eddigi arányokban fokozódik, ez a készlet 800 évre elegendő. Ennek természetesen egy alapfeltétele van: A föld népeinek és nemzeteinek megegyezést kell létesiteniök a szén bányászására és kicserélésére vonatkozólag. Ha pedig a szén elfogy, uj energiaforrások nyílnak meg. A technika akkor már befogja a tenger hullámait, a trópusok napfényét, a szeleket, az áramlás erejét az emberiség szolgálatába. éj^aHa története őrtat WlatceC Az első álmot követő kába félébrenlétben voltam . .. Aztán hirtelen, tágranyitott szemekkel, élesen fülelve, felkönyököltem . . . Valami távoli halk neszt hallottam. Aztán halk füttyentést! Feszülten figyeltem .. . Semmi! Hány óra lehet? . .. Éjfél elmúlt, az bizonyos. Ez a derék Charles reggel nyolcig képes igy egyfolytában hortyogni! Megnyugodva feküdtem vissza. És ekkor . . . igen, igen ... . minden kétséget kizártan . . . Újra felegyenesedtem. Egész testemet ellepte a hideg verejték. Mi volt ez?.... Valaki felnyitotta a kaput. Lassan... óvatosan . . . Világosan hallottam a rácsoskapu csikorgását. Betörő .... Én mindig elleneztem ennek az elhagyott villának a megvásárlását. Charlest persze csábította, hogy olcsón jutott hozzá. Gondolkozás nélkül cipelt ebbe a pusztaságba. Mit törődött azzal, hogy a felesége belebetegszik a félelembe. Egyszerűen kinevetett. Mert ő nem félt!... ő nem! Bizonyos, hogy ma sem zárta be az ajtókat. S hiába könyörögtem, hogy legalább egy farkaskutyát szerezzen be . . Feszülten figyeltem . .. Semmi! Talán csak egy elhaladó lökte meg a kaput. Dideregve bújtam a paplan alá. Nehéz lesz most elaludni. Mi ez?... a szivem majdnem megszűnt dobogni. Görcsösen megmarkoltam Charles karját. Megráztam. Belecsiptem .. . — Charles! . .. Charles!. .. Ébredj, valaki jár odalenn. Világosan hallottam az ajtó nyílását. — Mi. . . mi az? — dünnyögte. — Valaki jár lenn . . . nem érted? Hallom a lépcsőt nyikorogni... Hallgasd. . . — Hát aztán? — dörmögte s átfordult a másik oldalára. Rettenetes!. . . „Hát aztán“ . . .? Ez minden, amit mondani tud. Ez egy férfi? Még a villanyt sem csavarta fel. Tovább alszik. Hát nem érti? Nem hallja . . . Sikoltani akartam, de a nyelvem mintha megmerevedett volna, a torkom összeszorult. Igen . .. valaki jött fel a lépcsőn... Nem is egy... többen jöttek. Ketten-hárman . ., Mar arra se ügyeltek, hogy lassan lépkedjenek. A lépcső mindhangosabban nyikorgott a lábuk alatt. Nem lehettek közönséges betörök. Hanem mindenre elszánt, semmitől sem félő banditák . .. rablógyilkosok! Kileshették a pénzeslevelet, amit tegnapelőtt kaptunk .... Mire vár ez a szerencsétlen Charles?. . . nem fog végre felkelni . .. nem fogja legalábbis felszakítani az ablakot és kiüvölteni: — Segítség! . .. segítség! Uh, hogy megvetem!. .. hogy egy férfi ennyire gyáva lehessen! A háborúban is, sorozás előtt belebetegedett a puszta gondolatba, hogy kiküldhetik a frontra. A lépések már a folyosón nyikorogtak. — Nem hallod? — lihegtem. — Már itt vannak az ajtónk előtt. — Hát aztán? — dünnyögte megint. Ez az ember megőrült! Félelmében megőrült! Egy pillanat.. . s már belépnek. Ránkszegzett revolverrel. . . S ebben a sorsdöntő pillanatban hirtelen, furcsán lehiggadtam. Már nem kerülhettem el a sorsomat. .. Villámgyorsan cikáztak az agyamban múltamnak, leánykoromnak a képei. Szegény mama hányszor hangsúlyozta, hogy rosszul választottam! S mennyire igaza volt! Most már világosan gyűlölettel néztem a mellettem fekvőre, akihez az életemet láncoltam. Aki miatt az egész életemet tönkretettem! E pillanatban éles világosság gyűlt fel. Charles felcsavarta a villanyt és rámmeredt: — Az Istenért ... mi bajod? Nem méltattam válaszra. Arcomon a borzalom megkövesedett kifejezésével néztem az ajtót. Vártam, hogy felnyíljon, hogy belépjenek . . . S most a lépések lassan, de kifejezetten eltávolodtak. Álmodom? — Öh, te kis csacsi!. . . hiszen tudod, hogy szállodában vagyunk . . . Egypár késői vendég... Szállodában! Szédültem. Mintha örvényből kerültem volna ki. Pislogva néztem a most már szélesen nevető Charles-ra. — Féltél?. . . nahát!... ez kitűnő! Csakugyan! Este elutaztunk a villából. Charles megkezdte a szabadságát. Gexbe mentünk az apjához s útközben itt Nantuában megszálltunk . . . Charles most már fuldokolva nevetett. Még a könnyei is potyogtak. Mi egyebet tehettem? Vele nevettem.
