Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Révész Béla: A csunyák
A mi házunkban izgatottak voltak az emberek. A szobákból kibújtak a kócos asszonyok, sürögtek-forogtak és szaladtak a lányok után, akik beléptek a lépcsőházat. A harmadik emeleten már elindult a szenzáció. Piros arcú munkáslányok elkiáltották odafenn: — Már jönnek... — Nyugtalan, lármás hangok üzengették: — Már jönnek... már jönnek... — A lépcsőházból ünnepi menet kígyózott alá. Szép tiszta ruhába öltözött asszonyok és férfiak körülöveztek egy szőke menyaszszonyt. Mirtuskoszoru volt a fején, vitték esküdni a templomba. Meghatott ábrázattal, ceremóniás lassúsággal lépkedtek, a lányok viaskodtak a jó helyért és sóhajtgattak, suttogtak, de ujjongtak is, amikor hófehér ruhában elhajókázott előttük a menyasszony. A nászmenet lassanként leúszott az első emeletre- Itt még hevesebb volt a harc, mosolygós arccal, csillogó szemekkel laszigálták egymást az emberek és az jutott előbbre, aki ügyesebb volt. A friss kedvű lányok mögé két ember hátraszorult. Egymás mellé kerültek és észrevették egymást. Az izgalom őket is elkapta és elsodort helyzetükben, furcsán, szemüket egészen megnyitva, nézegették egymást a púpos fiatal ember és a sánta lány. Megismerkedtek. Május volt ekkor és a mi házunk olyan volt, mint egy nagy kalitka, melyben emberpárok turbékolnak. Körülöttük a Városliget fái nászos gyönyörűséggel ébredtek, rügy fakadt a rügy mellett és minálunk az emeleteken szerelmes munkáslányoknak párjuk akadt. Lágy, illatos alkony átok nyájasak voltak a fiatolokhoz. Amint jött árnyaival az este, a szerelmes párok kiültek az ajtó elé, barnult az este, a folyosók, mint titkos lugasok, sugdosó embereket bujtatták. Forróvérű legények ragyogó-fehér pártákat emelgettek és csók, sóhaj neszeit a méla csöndben. A szerelmes estéken a két nyomorék is összeült és ha nem beszélgettek, alátekintettek a ház völgyébe, kémlelték az alkonyat játékait, a tekintetük mohó cikázással megkereste a homályban bukolódzó párokat és merően megbámulták a kusza, fátyolos karolásokat- A púpos fiatal ember egy este hosszú, csontos kezével megérintette a sánta lány karját és igy szólt hozzá: — Annuska, maguk kiadnak szobát? A nyomorék lány összerezzent és gyorsan, lelkendezve válaszolt: — Igen - • - jöjjön hozzánk lakni. .. Ünnepi este volt, mikor a púpos ember Annuskáékhoz bevonult. A két öreg ember, a sánta lány szülei, mosolyogva fogadták az uj lakót és Annuska odavezette egy nagy kalitkához, melyben kanári madarak gubbasztottak. Megkocogtatta a kalitkát és a sárga madarak énekes ijedtséggel fölszárnyaltak. A sánta leány nevetett és a madarakra mutatott: — A barátaim. A púpos ember rövidesen megtudta, hogy Annuska apja madárkereskedő volt és amikor öreg idejére abbahagyta az üzletet, ezekkel a kanári madarakkal vonult vissza nyogalomba. A pálya, amelyen az ember a kenyér után baktat, minden emberi karakterét különködve megformálja és a hosszú élet az énekes madarak között a valószínű magyarázata, hogy Annuskáélc állandóan kedvűek voltak. Ünnepi este volt a púpos ember bevonulása, aki hirtelen úgy beleilleszkedett a famíliába, mint a téli hold udvarába az odatévedt csillag. Az uj lakó muzsikus volt egy színházi zenekarban és a hegedűjével uj hang csendült meg az énekes családban. Az öreg madárkereskedő citerázott. Annuska ábrándosán énekelt, hóhaju anyja meleg alt-hangon kisérte, a púpos ember pedig hegedűjátékával szépen, harmonikusan megkoronázta a furcsa muzsikát. Borongó, szerelmes magyar dalok röpültek ki Annuskáék ablakából és odaszálltak a folyóson álmadozó mátkapárokhoz. A gyönyörűségektől borzongő fiatalok nem eresztették el a dalokat és ájtatosan, halkan belefonták a maguk énekét s muzsikális, dalos lett a ház, melyre friss virág illatával ráborult a májusi éjszaka. Ezután minden este volt szerenád. Amikor véget ért, a folyosókon megmozdultak a fiatalok és karöltve, énekes szóval elindultak a lépcsőház felé. Imbolygó léptekkel valamennyien fölkerekedtek, mentek a májusi sétára és a park a ház előtt már messziről kibontotta, emelgette feléjük ölelő karjait. Orgona, jázminbokrok árnyékában mátkapárok sétáltak és esténként itt volt a két nyomorék is, a szivükkel beszélgető emberek között. Valami rejtelmes barátkozás egymás mellé boronálta őket- Különben itt a parkban alig beszélgettek, csak ültek egymás mellett a zöld fapadon, mély hallgatással, néha-néha egymásra tekintve. Egy este a púpos ember nyugtalankodott. Kemény, sárga arcát az ég felé emelgette és a sánta leány is fölnézegetett a mennyboltra. Olyan volt az ég fölöttük, mint egy regés baldachin- A világoskék firmamentum puha, süppedős volt, mint a finom bársony, a fehér felhők, mint a habos selyem, gomolyogtak rajta. A hold ráderengett a mennyboltra és halovány sugárkévéivel összeszőtte az ég játékait. A púpos ember egyszer csak megszólalt: Én olyan furcsán érzem magam ha a hold süt. A sánta leány ráemelte barátjára a tekintetét és madárarcán nyugtalankodott a kíváncsiság. Nem tudta, hogy mit mondjon, egy kicsit gondolkozott, aztán lehajtotta a fejét: — Én is ... -A muzsikus újra rábámészkodott az égre, a hold delejes erővel rásütöt gnóm-fejére. Kemény arca csupa izgalom volt, amikor beszélt:
