Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Szenes Erzsi: Konrad Veidtról
— Én még mindig nem vagyok pesti ember. Ilyenkor, ha a hold süt, otthon járok a kis városban, ahol nincsenek paloták. Itt ki kell menni a városból, ha a holdat látni akarom, a paloták elrejtik, a sugarait elfogják. De én szeretem a holdat és mindig tudom, mikor van teli hold. Ilyenkor felnézek a paloták között az égre és látom ... a mi fehér uccánkat, melyben nem ég a lámpás, a Nagy-Dunát, mely eziistf oly ókat ringat, az arany klastromot, melyből hófehér apácák néznek ki... és eszembe jut, hogy ilyenkor mennyi ember szerelmes. A két nyomorék mögött megzörrent a jázminbokor. Rövid, forró kacaj csengett, aztán apró trillákban ijedten, ujjongva, sóhajba halkulóan tovább zengett és belemerült egy villamosán ütköző, hirtelen néma csókba. A púpos ember elejtette a szavát és zavarodottan nézett párjára. Ezután mind a ketten a földre bámultak és a zöld fapadon lassan, palástolt mozdulással, egymás mellé húzódtak. A leány szólalt meg, de a tekintetét nem emelte fel a földről: — Én nem születtem hibás lábbal. Beteg voltam és akkor lettem ilyen ... A púpos ember a leány mellé csúszott, már érezték a testük forróságát és halkan, félénken belefonva szavát a leány szavába. — Engem a dajkám ejtett le, két éves voltam .. . — Mennyit szégyenkeztem ... — Nem mertem a leányokra nézni . .. — A többi leányok mind boldogok . •. — Mindig akartam és sohse mertem szeretni......... Elhallgattak, nagyszerű látomásoktól terhesen s gyáván vártak valami káprázatos eseményre. Csók csattant újra mögöttük, friss vérii szerelmesek nászos játékba kezdtek. Rezgett a bokor, fehér jázminvirágok hulltak a csúnya emberekre. A sánta leány a két kezébe rejtette az arcát, úgy zokogott, de a púpos ember megkereste a párja kezét, egyenként lefejtette az ujjait és belekulcsolta azokat a maga kezébe, amikor pedig egymásra néztek, akkor összeborultak és szűz csókokkal összefonódtak. KONRAD VEIDÉRŐL a hires prágai diákról Conrad Veidt eljátszotta a „Prágai diák“ című film főszerepét anélkül, hogy valaha is járt volna ebben a városban. A berlini Ufa-studióban köréje varázsolták a régi romantikus és misztikus Prágát, amelynek apró házacskáiban az aranycsinálás titkára akartak rájönni fantaszták és tudósok, akiknek biztató szelleme és bőkezű pártfogója maga a császár volt. Csak évekkel később mikor a film Veidt titokzatos arcával már a világ minden táján futott, jött el Veidt megnézni azt a várost amelynek egyik legnagyobb sikerét köszönheti. Karlszbádból rándult át ide e nyáron, amikor a nap teljes tűzzel égett, annyira, hogy azt kellett hinni, meggyulladnak tőle az áttüzesedett házfalak és az ucca kövei. Kellemetlenül túlzsúfolt volt Prága az ideözönlő idegenektől, hullámzott, zajgott benne az élet, a szédítő fór galom mint a többi világvárosban. A re gényes, ősi Prága ez a nemes pasztell, elhalaványodott és nem jutott érvényre. Ősszel vagy télen kellett volna idejönnie Veidtnak. ősszel, mikor leszáll a sűrű, szürke köd, beburkolja az ó-város különös házait, uccáit, tereit, templomtornyait és még titokzatosabbá teszi őket, ősszel vagy télen, mikor szél süvít a régi zsidó temető sírkövei között, a fák elhullatták már leveleiket, az idegen invázió nem járkál a temetőben, a führerek monoton hangja sem hallatszik, csak a szél zenél és a régi legendák mintha elevenen feltámadnának a sírokból a Golem-rabbi körül. Ebbe a képbe úgy beleillene Veidt magas, szikár alakja amint a filmről ismert széles fekete lebernyegében egyedül kószál az elhagyott uccákon, hosszú árnyéka rávető' dik a házfalakra, árnyéka amelyet ott filmen eladott egyszer az ördögnek, bűbájosán csengő, lelket veszejtő aranyért. Az ó-város atmoszférája ősszel és télen valahogy olyan, mintha a Hradzsinban még mindig Rudolf császár lakna és az arany, csinálok uccájában a bölcsek kövét megfejteni óhajtó barátai, a régi zsinagógában Lőw rabbi kutatni a teremtés titkát és élő embert akarna formálni agyagból, mint a kezdetek kezdetén az Ur, mintha még mindig tycho Brache és ifjú tanítványa Kepler vitáznának itt a csillagokról. Minden úgy jutott az eszembe, hogy Conrad Veidt elküldte nekem e napokban fényképét magyar barátainak dedikálva. Amikor itt volt Prágában felkerestem őt az Ambassador hotel-beli appartamentjában, hogy fényképet kérjek tőle a Képes Hét számára. Nem volt nála fotográfia, de megigérte, hogy elküldi. Hónapok múltak el a fénykép nem jött ide, meglepetésemre most hónapok múltán mégis eszébe jutott Veidtnak ígérete és arcképét ezennel átadom a Képes Hét olvasóinak. Conrad Veidt egyike azoknak az embereknek, akiket nem lehet elfelejteni. Akkor is az volna, ha véletlenül nem lenne a világ legelső filmművészei közül való. Érdekes szikár alakján, mélyen fekvő átható tekintetű szemein túl, legvonzóbb, legvarázslatosabb rajta a hangja, amely eddig a néma filmben rejtetten maradt. Hangjának muzsikális csengése vau és annyi árnyalata, hogy csak egy gazdag lélek rendelkezhetik vele. Hosszan beszélgettünk, főleg hangos filmről, amelyben Veidt nagyon hitt, amelyben hangja is érvényre jut majd és megfogja sokszorozni azt a művészi hatást és éleményt, amit Veidt a vásznon eddig is nyújtott. Magyar irodalomról beszélgetett, Ady-verseiről, Adyról akit személyesen is ösmert Hatvány által, Kosztolányiról és Babitsról, Ady, Kosztolányi és Babits verseit úgy interpretálta egyszer Budapesten, hogy Kosztolányi egyik legszebb kritikai tanulmányát irta meg róla ez alkalomból a Nyugatban A legélvezetesebb társalgók közé tartozik Conrad Veidt, távol van azoktól az unalmas „művészektől“, akik önmaguktól eltelten felelnek az interjú kérdésekre és a legunalmasabb dolgokat mondják, úgy hogy csak hírlapíró fantáziája és tolla vihet bele némi szint az Írásban visszaadott beszélgetésbe. Conradt Veidt elfelejti és elfelejtető, hogy interjút ad, charmeur, akinek elég egy apropó, hogy feltárja gazdag egyéniségének kincsét. Az idegezettépő, titokzatos Conrad Veidtra, aki a Végzet kölönüs játékait érezteti meg nézőivel és furcsa borzalmakról, az emberi lélek rejtelmeiről ad számot a filmen, az élő Veidt halványan hasonlít. De néha elárulja azt a másik, talán igazi énjét. Mig ott vagyok nála megszólal a telefon. A csengő berreg egy pillanatig, kettőig. Veidt zavartan néz körül azután megkér, emeljem fel én a kagylót és beszéljek helyette. A portás kérdezett lent ről valamit. Veidt mentegetődzött, hogy nem szeret telefonálni, de arcán meglátszott, hogy valami babonás, megmagyarázhatatlan félelem tartja fogva és nem engedi, hogy felemelje a fekete kagylót. Szenes Erzsi.
