Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Szőllősi Zsigmond: Mosoly a recepten
MOSOLY A RECEPTEN Irta: Szőllősi Zsigmorifi Bizonyára semmit se veszek el a kitűnő orvostudós érdeméből, aki a héten egy előadásában minden idegbaj leghatásosabb preventivumául a jókedvüséget ajánlotta, ha konstatálom, hogy ezzel a kommendálással se elsőnek nem lépett jel, se egyedül nem áll. Az általános idegesség és ingerlékenység, a kedélybeli összeroppanás most nyilvánvalóan világjelenség, mert minden kulturnemzet literaturája nagyon élénken és bőségesen foglalkozik vele. Hogy egy olyan katasz11 trófa után, amilyen a világháborúval az egész emberiségre, győztes és legyőzött nemzetekre egyaránt rázuhant, egy jókedvű világ nem támadhatott, az épp oly természetes, mint amilyen könnyen megmagyarázható az is, hogy ez a kedélyállapot a megnyilatkozási módjában sokszor egészen torz, riasztó és kísérteties formákat öltött. Az értékek egy olyan pusztulása után, amilyet a termelő emberiség a história ellenőrzése alatti idők folyamán még soha meg nem ért, a tékozlásnak olyan orgiái lán= goltak fel, mintha az egész világ főnyereményt csinált volna és beleőrült a váratlan szerencse örömébe. Mikor férfiak milliói omlottak a sírba, olyan tömegben, hogy néha csak százaknak jutott egy gödör és százaknak se egy koporsó, mikor annyi özvegy és árva támadt, hogy akkor se telt volna gyászruhára valamennyinek, ha az összes szövőszékek fekete szövetet gyártottak volna, a megmaradt milliókat semmiféle vágy nem fogta el oly erővel, mint az, hogy alaposan, rogyásig kitáncolják magukat. Az éjszaka és a tánctermek kevésnek és szűknek bizonyultak arra, hogy ennek a szilaj és ellenállhatatlan vágynak időben és térben elegendő keretet adjanak, mert táncolni akartak nemcsak a fiatalok, hanem a korosak és aggastyánok is. Odáig beérték az örömmel, hogy még gyalog be tudnak totyogni a holtjukba vagy az irodájukba, de egyszerre ráeszméltek, hogy nem élhetnek többé jazz, shymmi és tangó nélkül. Roptak, keringtek, forogtak, hajladoztak és csak azt sajnálták, hogy nincs kéznél az Eiffel-torony vagy legalább egy rekordmagasságra nőtt pálmafa, amin a tánc végén, csak úgy ráadásnak, egy ugrással átvethetnék magukat. Három napnál ez a csuda tovább tartott, de aztán, ha nem is egyszerre, vége lett. A táncdagály lehuzódott és valahogy a Castiglionik s Doselek is kivonultak a divatból. Ellenben az idegorvosok várószobái majd* nem úgy megzsufolódtak, mint azok a raktárak, amelyekbe a hatóság az adóhátralék fejében lefoglalt ingókat szállítja. És a világ minden nyelvén fürtben teremnek a könyvek, amelyek az embereket jótanáccsal látják el, hogy az útvesztőből merre igazodjanak. Vannak közöttük jók, okosak, becsületesek, a segítség őszinte szándékával írottak és vannak, ames lyek elsősorban a szerzőnek akarnak használni. De bizonyos, hogy ennyi temérdek mentőövet csak akkor hajítanak a vízbe, mikor nyilvánvaló, hogy a hajótöröttek és fuldoklók tömegei vergődnek a hullámokban és akármerre dobják, mindenütt akad, aki mohó kézzel kap utána. Bizonyos, hogy minden bajnak az ellenkező a medicinája. Az, ami felszívja, elerőtleniti, hatástalanná teszi. Idegesség ellen nem lehet jobb orvosság, mint nyugalom és melankólia ellen, mint jókedvüség, a bizakodó és töretlen lélek derűje. És eljárásnak, módszernek is a leghelyesebb a megelőzés. Úgy kell biztosítani az egészséget, hogy a betegség ne fogjon az embere* ken. Oltás utján. A lelkűket is be kell oltani bizonyos szérumokkal. Halál ellen nincs, legalább egyelőre nincs orvosság, de az egészséget is korán meg kell tanulni, hogy felnővén, jól tudja az ember. Én feltétlen hittel hiszek a jókedvnek, mint preventivunmak nagyszerű és megbecsülhetetlen életértékében. Nem az iskolában tanítottak rá, sőt azt mondhatom: éppen ellenkezőleg. Abban a korban az élet erejének, törvényének, arkanumának a komolyságot, minél több ko
