Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Vozári Dezső: Prém a kirakatban - Somlyó Zoltán: A gyökérember
molyságot tanítottak. A mosoly a gyermek arcán fegyelmetlenségnek számított, a játékos kedv súlyos könnyelműségnek. Ezért nem szabad szemrehányással gondolni az akkori pedagógusokra, akik hűségesen és lelkiismeretesen azt tanították, amit az élet értéknek ismert el és honorált. És az élet akkor temperamentumban, gondok kodásban és karakterben a köldökszakállas méltóságot favorizálta. A fiatalság dísze a felfogásban és viselkedésben való öregség volt. A felesleges mozgások, a nem kamatozó időtöltés és pláne az anyagilag és fizikailag ráfizetéses szórakozások láthatóan viselt megvetése volt a legérvényesebb belépőjegy oda, ahol a nagy pozíciók és a nagy hozományok sorsáról határoztak. Az a rendes, szorgalmas és nett fiatalember, aki még tréfából sem mosolygott, biztos tipp volt a boldogulásra. Nem, nem, igazán eszemben sem jut, hogy ezt a felfogást és ezt a szemléletet dicsérjem, visszakivánjam vagy pláne annak, amely a vidámság, a derű, a mosoly jogát, hasznát és helyességét propagálja, fűiébe helyezzem. Szívvel vallom, kár minden mosolyért, amelyet megöl? nek, vagy amely elvetélt, mielőtt megszületett volna. Ez egészen természetes és egészen világos. De nem természetes az, hogy ma, amikor győzött az uj, a leghelyesebb felfogás, amikor nemcsak, hogy nem tiltják, hanem propagálják minden adagolásban, porban, folyadékban és pilulákban a derűt és a vidámságot, mégis sokkal, de sokkal kevesebbet mosolyognak az emberek, mint amikor az egyenesen a karriérjük rovására ment, mert a megbízhatóságuk hitelét koptatta. És nem világos az, vájjon melyik világ a kívánatosabb és a boldogabb? Az-e, amelyik nem tudja lenyelni a jókedvét akkor se, ha azért a vigyázó felírja és feddésben fog részesülni, vagy pedig az, amelyet orvosi utasítással kell rábírni, hogy egy adag jókedvet is bevegyen és naponta háromszor elmosolyodjon . . . Prém a Kirakatban Utak, hölgyek, e bőr egy tigrisé uala, bizony, ott élt a dzsungelek indiánt közt, a tüskék s a meleg azok viselték meg talántán kissé. Ott élt a tigris, mondom, ámde Dzsek, a nagy lövész golyót ereszt hasába, felfordult a vad, égnek állt a lába .r megjelentek rajta a döglegyek. Pácolták és pucolták az emberek a tigris bőrét, melynek most kerek 1000 dollár a tisztes bolti ára. Csendesen nézünk mind a bestiára, kik arra tartunk nagysietve éppen, ott nyugszik drágán, úri módon, szépen. VOZÁRI DEZSŐ A GYÖKÉREMBER Irta: Somlyó Zoltán M issis Tronseille, a táncosnő, délután hatra nagy ozsonnát adott előkelő hotelbeli lakásán. Háromszobás lakosztálya bárrá volt átalakítva, apró taburettek itt-ott, pálmák, amiket csak erre az egy-kétórás alkalomra bé? reltek egy nagy körúti virágkereskedésböl, de drágább áron, mintha megvásárolták volna. Egész halom ínyencfalat, pezsgő, coctail és parfőm, nagyon sok bóditó illatszer ... Minden városban igy szokta ezt az utolsó estén. Ezeket az ozsonnákat a menedzsere: Herymoore rendezte, évek hosszú sora óta virágzó imádatának rajongásával, költségek nemkimélésével. Ilyenkor aztán hivatalos volt az ujságirótársadalom szine-java, előkelőbb színházi vezetők, benfentesek és, persze, az összes görlök, udvarlóikkal. Hétóra felé javában folyt a pezsgő, amelyből persze a rnissis maga egy gyüszünyit sem ivott; józanságát, ide? gei fölényét a színpad számára őrizve. Egy kövér zeneszerző egy nagy pálma alatt pajkos tangót játszott a mahagóni-zongorán, amikor Herymoore, pici kristályórájával kezében, diszkréten rnissis Tronseille felé fordult: Hét óra, rnissis, félbe kell szakítani az egészet, nem lesz elég idő az átöltözésére! Az előadás félnyolckor kezdődik ! A táncosnő csak mosollyal válaszolt, kissé unalmas mosollyal. Számításra, tuljózanságra épített életének az ilyen bucsu-ozsonnák nem voltak napsütéses órái. A mu? rikat legfeljebb éjfél után tudta élvezni, akkor is csak szűkebb körben és különösen nagy költségek nélkül: horribilis fellépti dijának egy százalékát sem volt szive a napi kiadásra elkölteni, oly zsugori volt. Mindig az öregségre gondolt, ragyogó huszonkét évével; arra, hogy egy nap nem lesz mit ennie és valami férfi zsebére szorul. Holott a férjhezmenésnek még a gondolatát is gyűlölte. Amúgy másképp pedig férfitől valamit elfogadni — ettől a gondolattól irtózott csak igazán. Nyújtózkodva ült a damasztpuffon, szótlanul, mint aki beleegyezik mindenbe: csak cselekednie ne kelljen. Te
