Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Darvas János: A szlovenszkói magyar irodalom válsága
Cikkeikben itt-ott sok egyéni keserűség, néhol elfogultság is megszólal, de végeredményében ijesztő dokumentumot állítanak ki a szlovenszkói irodalom válságos helyzetéről. Nem véletlen, hogy nem azt adják, amit az ember várna: irányzathirdetést, művészeti hitvallásokat, programkiáltványokat, hanem Írásuk hét tized részben vádemelés a közöny ellen, két tized részben hit és irodalom-politika és talán csak egy tized részben program és hitvallás. Fordítva keltene lennie ennek az aránynak. A krónikus válságból kivezető utón fontos mesgyekő ez az írói ankétnek nevezhető röpirat s remélhető, hogy a kristályosodás gyógyuló folyamata már útban van s nincs messze az idő, amikor az itteni kis magyar irodalom krónikása jelentheti: a helyzet megjavult, az írók írnak, a kritikusok értékelnek s az olvasók olvasnak. Csők a kritika részére legyen olyan irodalmi fórum, ahol elvégezheti nélkülözhetetlen kovász-munkáját és legyenek olyanok, akik vállalják a föladatot, hogy az írókat és a közönséget kölcsönösen egymáshoz neveljék és az egymásért való életre késztessék-Alább rövid idézetekben ismertetjük a „Jel“ Íróinak véleményét. Sziklay Ferenc: Az „Ewigkeitszug“ csak a művészi alkotásában van meg. Homérosz ma is élő valóság s kora királyainak a nevét se tudja senki. — mikor a magyar nemzet valóban a végét járta, — a 18. század utolsó negyedében — ereje kimerült az évszázados szabadságküzdelemben, arisztokráciája idegen volt, mikor temetőszag tespedt a magyar föld felett, egyszerre lélek kezdett lüktetni mégis a tetszhalott testben. Ki kezdte? Hogy indult? Hadvezérek verekedték ki a szabadságot? Politikusok vitatták vissza az életjogot? JNem! — Egyszerű tőmondattal lehet felelni a nagy kérdésre: —- Az Írók Írtak. A mi áldatlan irodalmi viszonyainkat szeretik lekicsinylőle g Erdély mellé állítani. De azt még senki nem kérdezte meg, le het-e nálunk Helikont és Céhet csinálni? Erdélynek az önálló szellemi élet nem újság, de évszázados külön fejlődés eredménye, melyet a nyolcvan éves „Unió“ elmosni nem tudott. Mi sohasem voltunk „corpus separatum“, csak egy villámsujtott fának letört ága. Ki ápolta, hogy gyökeret verjen? Ki segítette, óvta, hogy el ne száradjon? Hol van a mi báró Kemény Jánosunk, aki összefogta, tenyérré simogatta az ott is ökölbe szorult kezeket? És hol van a mi gróf Bánffy Miklósunk, aki többé nem Kisbán Miklós, mert le tudott mondani az írói egyéniségéről, hogy más íróknak nyithasson ajtót az életbe? Nem az a főkérdés, produkált-e valami érdemeset a szlovenszkói irodalom, de az: mit produkálhatott volna s mit produkálhatna, ha adva volna rá lehetőség. Hol van meg ez a lehetőség? Hol van egy fóruma a szlovenszkói irodalomnak, amelyen ne egyénenként az is inkább a protekció vagy a helyzeti előny, mint az érték szempontjából megválogatva, — de kollektive megnyilatkozzék? Hol van egy — hivatalos helyről jövő — jutalom, alapítvány, ösztöndíj, mely csak azt bizonyítaná, hogy valaki, vagy valakik érdeklődnek olyan iránt is, ami kívül, helyesebben felülesik a napi szükségleten. Ami eddig itt történt az irodalomért, azt maguk az írók tették!. A mi irodalmunk kinőtt a gyerekcipőiből, szomorú szegénységben nőtt eddig, ha el nem pusztult, szívós és életerős lesz. Mostoha sorsa magyarázhatja meg keserűségét, mellyel az életet nézi. De él és szeretne szeretni is, szeretne mosolyogni is. Egri Viktor' A könyv szeretete: haladás. A könyv becsülése az a mérföldcsizma, mellyel a nemzet lép. Vájjon milyen viszhang kélne itt, ha valamelyik napilap tenne föl ilyen kérdéseket? Olyan félve teszem hozzá, vájjon elhangzanék-e vallomás, hogy bennünket, szlovenszkói Írókat is olvasnak néha? Ki látott már szlovenszkói könyvet egy utas kezében? Van-e nagyobb érdeklődés, mint az a vállveregető elismerés, amit egy szilk, szinte barátinak nevezhető körtől kap a toll itteni munkása? Nincs, ez a válasz! Miért? És ki a hibás? Az iró a legkevésbé. Szlovenszkó írói és költői eddig is megtették a magukét, lélek- és tehetséggyilkoló közöny ellenére kiverekedték, hogy van szlovenszkói irodalom, mely otthon ugyan nem, de Budapesten, Erdélyben és a Vajdaságban méltánylásra talál. Ma, tizenegy év roppant közönye után Szlovenszkó magyar tolimunkása végre szeretné ledöntve látni a falat, mely közte és az olvasó között magasodik. ' Csak ennyit kérünk: egy cseppnyi bizalmat, hogy jogunk van megszólalni, pa rányi pénzáldozatot, a másodrendű külföldi könyv helyett szlovenszkói könyvet a kézbe és az uj esztendő munkáját nem fogja újra sivó futóhomok betemetni. Darkó István: A kisebbségi magyar élet belső feszültsége nem szűnik. Kívül mindig nagyobb a csend, tökéletesebb a külszines nyugalom és életünk külső megnyilvánulásai egyre erőtlenebb hullámokban gyűrűznek.
