Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)

1930-01-19 / 3. szám - Darvas János: A szlovenszkói magyar irodalom válsága

Az élet harmóniájának állapotát a mi magyarságunk még nem vívta ki magának Gazdasági és politikai tetszhalálban fekszik a külsőformáju életében, rettenetes lelki egyenetlenségek szakadékaiban bukdácsol bensejében. Meg kell említenem azt a legfőbb mulasztást, amelyet lelki békénk helyreállítása érdekében folytatott kezdetleges eddigi munkánk közben íróink már eddig is elkövettek.

Már nyilvánvalóvá vált, hogy először a kisebbségi magyar lelkiállapot szilárdságát kell biztosítani s akkor talán külső életünk is rendbe jön.

Mert elenkező módon nem megy, sehogyse megy. Nekünk itt anyagi jólétet semmilyen erre hivatott védekezési módunk biztosítani nem tud, mert eddig még a legszükségesebb életlehetőséget sem biztosította. Külső életünk szervezettségei nem adtak erőt a személy szerint élő és nyomorgó kisebbségi magyarnak, hogy helyénállva betöltse munkás hivatását.

Ha megnyugvásunkat és evvel együtt munkabírásunk, életkedvünk megerősödését kívülről nem várhatjuk, honnan re? méljük? Talán összetépett, megkuszált bensőnkből?

Igenis onnan! Aki pedig ennek a gondolatomnak az elfogadása után nem érzékeli a kisebbségi magyar irodalom, művészet és általában kultúra jelentőséget, hasonlatos a struccmadárhoz.

Itt van kisebbségi irodalmunk legfőbb mulasztása is, hogy még nem jutott ennek a hivatásnak felelős öntudatára.

1. )

Irodalmunk csak az uj életszemlélet irodalma lehet, szavakkal cselekvő, érdekvédő, igazságot-osztó irodalom, de nem szórakoztató játék.

2. )

Irodalmunk tekintélytisztelete uj értékelésit legyen. Előtte, mint egész itteni magyar életünk előtt történelmi tekintélyeinken kívül élő tekintély csak az lehet, aki a tiszteletet kisebbségi sorsba kerülésünk óta folytatott, egész népünk javára szóló, önfeláldozó, lemondó és eredményes munkájával érdemelte ki.

3. )

Irodalmunk legyen a bántalmazásnak kitett mindenfajta igazság, jogszerűség és emberszeretet védelmezője. Faji értékű, de a faji szocietás határain tulnéző is legyen, Szólaltassa meg, — a magyar irodalomban először — a magyarság középeurópai elhelyezkedésének a problémáit is. Legyen korszerű és inkább véleménytadó, mint szemlélődő.

4. )

Irodalmunknak nagy hivatása lesz, ha újra meg tudja teremteni szellemi, lelki kapcsolatainkat az összmagyarsággal. Erre tiszta lényege, a kultúrában elfoglalt helye, időtlen érvényessége, politikamentessége, egyedül képesítik.

Győiy De sző:

Nem lehet és százszor nem lehet, hogy az Isten azokat próbálja meg ennyiszer, akikkel nem törődik, akikkel nem volna célja, akiket nem szemelt volna ki az emberiség nemzetei közül valami nagy és jó munkára. Legfeljebb mi nem látjuk még, mi nem hisszük még és ennek az ideszakadt életerős magyarságnak a tudatalattijában tiltakozik valami a küldetés és a kiválasztottság elrendeltetése ellen. Az elrendeltetés nehéz, de felemelő. Le kell győznünk az ellenszenvet a küldetésünk nehézségei iránt, hogy felemelkedhessünk, mert ezt mindnyájan akarjuk. Magyar elrendeltetésünk megtalálása a kisebbségi sorsszenvedés értelme és célja. Amig erre a rendeltetésre, igazi ujarcára rá nem talál a magyarság, addig lelkiismerete sem ébredhet föl teljesen, hogy kövesse ezt a legcsodálatosabb, legkérlelhetetlenebb parancsot. Mi, szlovenszkói magyar Írók vagyunk azok, akik ennek a ráeszmélésnek a kínzó műszóját az összes magyar irólc közül a legmélyebben szenvedjük magunkban, ennek a lelkiismeret-fölébredésnek vagyunk az előfutárjai.

Én li iszem, hogy mai megpróbáltatásunk isteni akarat, mely különös célt szolgál: hiszek szenvedéseink elrendelt céljában és értelmében. Hiszem, hogy átformáló kohó, tisztító tűz és lelket-edző folyamat csak ez, hogy annál okosabb, annál jobb és annál tisztább, műveltebb, szociálisabb és istenhivőbb magyarság legyünk.

Nemcsak bennem, de a szlovenszkói irodalomban is ébred és hangot talál már az iijarcu magyarság lelkiismerete.

Hiszünk a magyarság európai küldetésében, hiszünk a legnagyobb jóban, a minden különbséget ledöntő szeretetben, amelynek igazsága és ereje a szegények, a küzdők, az elnyomottak és az igazságtalanul testben-lélekben szenvedők újabb megváltását hozza el. És dolgozni fogunk azért, hogy ennek az eljövetele minél előbb itt a földön bekövetkezzék: a magunk szivében, a népünk szivében, minden élő ember szivében.

Mit is akar velünk a sors kisebbségi megpróbáltatásunk igazi céljaként?

Egyet: egy uj erősebb magyarság terem, tüdősét, melyre az emberiség javáért rábízza egy kor egy uj kultúra nemzethivatást betöltő teremtő munkáját.

Ez a magyarság európai missziója. Ennek a hitnek legjobb melegágya a szlovenszkói magyarság és irodalma lesz.

Tichy Kálmán:

íme panaszolom: Ha élni akarok, nem élhetek a hivatásomnak. Aprófát kell vágni, minden érdemes, nagyobb lélekzetü tervem, szándékom vár, vár, feltámadást. jobb időket, mikor a hivatásos munka nem luxus, nem elfecsérelt, nem jövedelmező idő. Egyik kezem a „kulturvigéc“ teendőin, másik a „favágáson“. Hol van még égj kezem, mely szabadon dolgozhatik az eseményért? Mert igaz a szomorú meghatározás, szlovenszkói magyar iró az, aki tollából nyomorog és másból él. Ha egy millió magyarból minden harmadik, csak minden ötödik, csak minden tizedik megtenné a magáét, virágzó könyvpiacunk volna s az íróknak emberi sorsuk. Ha a felelősségérzet több lesz, a faji öntudat mélyebb s a probléma jelentősége parancsoló erővel él a szivekben, meggyógyul a most beteg, pedig életképes test és virágba borul a szlovenszkói magyar irodalom fája.

Alapy Gyula:

Az irodalom mindent magába foglal, ami a szellemiséggel áll kapcsolatban és azért nagy értékű nekünk minden apró kis füzetecske, mely korábbi évszázadok szellemiséget tükrözi vissza.

A könyvhétnek elsősorban, mint könyvtáros örülök, mert talán sikerülni fog megszereznünk minden 1919-től Szlovenszkón nyomtatott müvet.

Irodalmi irányok divatja éppen olyan múlandó mint a művészi irányok változása és divatja. Az irodalom kollektív értékeinek igazságát az irodalomtörténet hivatott megismerni és hirdetni.

Sebesi Ernő:

Most, itt rögtön, minden kertelés nélkül megmondom, hogy mindaz, aminek tulajdonképpen történni kellene, az ne a szlovenszkói magyar irodalom érdekében történjék, hanem csakis a szlovenszkói magyar Írók érdekében.

A tizenkettedik órában itt az ideje, hogy a sok-sok meddő ankét és visszhangtiélküli körkérdés után végre valami történjék és a felelőtlenség szomorú korszaka után feleljünk önmagunkért.

A szlovenszkói magyar irodalom életrehivása érdekében úgynevezett osztálynézeti különbségre való tekintet nélkül minden vérbeli iró tömörülését kívánom, mert az irodalom élő vérkeringésébe csak agy tudunk ritmust lüktetni, ha klikkek és frakciók mesterséges injekciója helyett a vitalitás legelementárisabb közege, maga a született talentum fluiduma cirkulál az irodalom organizmusában.

I. Mármost: tessék tiz-tizenkét reprezentatív írót elindítani Budapestre, hogy ezek ott is megmutassák, hogy mit tudnak!

II. Tessék folyóiratról gondoskodni!

Meg kell keresni a szlovenszkói magyar színházak igazgatóságát, hogy évadonkini legalább egy-egy szlovenszkói magyar írót juttasson színpadhoz!

De elsősorban magukon az Írókon múlik minden:

Ne csak Írjanak, de alkossanak is!

*

(A Képes Hét következő számában folytatjuk a nyilatkozatok közlését. Sorra jön nek: Simándy Pál, Rácz Pál, Keller Imre. Farkas István, Simon Menyhért, Járná József, Szombathy Viktor, Juhász Árpád: Szereday-Gruber Károly, Kelembéri Sándor nyiltakozatai.)