Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-19 / 3. szám - Darvas János: A szlovenszkói magyar irodalom válsága
A tragikus sorsú szlovenszkói magyarságnak vannak értékes költői és Írói. Ezek a költők és irók Írnak és sírnak, egy kicsit a maguk, egy kicsit a nemzet sorsát sírják. Amit eddig csináltak, az a szlovenszkói magyar irodalom. Ennek az irodalom-, nak voltak eddig is számottevő telje-\ sitményei és életnyilvánulásai, komoly élet jelek: könyvvállalkozások, antológiák, nagysikerű szerzői esetek, de az első akaratnyilvánítása kétségtelenül a nemrég lezajlott országos könyvhét volt. Az első tett, az irók együttes apellációja a nemzethez, föllebbezés az olvasóközönséghez. A föllebbezés anyagi része, tudjuk, nem sikerült a karácsonyi könyvpiac az irók ünnepi asztalára, sajnos, nem hozta meg a várt fehér kalácsot- De mégis értékes és szükséges volt az irók kollektív megmozdulása azért, mert most már tisztán láthatjuk, miért nem is sikerülhetett az irók és a közönség nagy egymásratalálása és összemelegedése. Mert Szlovenszkón olvasóközönség is van, és pedig nagyon értékes, igen magas igényű olvasótábor. Szlovenszkón a gazdasági viszonyokhoz képest elég bőven olvasnak és vásárolnak könyveket. Persze jó és olcsó pesti kiadványoktól kezdve rossz és olcsó kalandregényekig bezárólag. Ez az olvasótábor túlságosan a napi divat hatása alatt áll. Tény, hogy az itteni magyar irók nagyon kevéssé alkalmazkodtak az olvasók ízléséhez. Nem fürkészik eléggé az olvasótábor igényeit s nem igyekeznek keresett cikkekkel szolgálni neki-Kissé dogmatikusak, elszigeteltek. Egy-két nagyon kiemelkedő kivétellel nincs kontaktusuk a közönséggel. Sokan érzik ezt az elszigeteltséget, szavukra nehezen kél visszhang, mintha légüres térbe beszélnének. De ebben nem maguk az irók hibásak, sem pedig a közönség, hanem egy harmadik tényező: a kritika. Szlovenszkón hiányzik a kritika- Az a kritika, amely a jóakarata konferánczié szerepét tölti be az irók és a közönség között, de ugyanakkor céltudatosan neveli nemcsak a közönséget, hanem bizony az írókat is. Ez összekötő kapocs hiányában igazán nem csoda, ha nincs meg a kölcsönös bizalom iró és olvasó közt. A könyvhét gyenge anyagi sikerének is ez a főoka. Mert minden olvasó először tájékozódni akar annak a könyvnek az értékéről, amit a nemzeti áldozatkészségre való hivatkozással megvételre ajánlanak neki. A tájékoztatásihoz van szüksége az összekötő kapocsra, a kritikusra. És pedig olyan kritikusra, aki maga is 'válogat, selejtez, vagyis értékel. Napilapjaink könyvkritikáinak ma kilencven százaléka nem kritika, hanem könyvismertetés az iróbarát érdekében. Az igazi kritikus nem az írónak, hanem az olvasónak felelős azért, amit értékítéletként kimond. Ha az olvasó meggyőződik a kritikus ítéletének megbízhatóságáról, akkor adandó alkalommal rábízza magát és aszerint vásárol. De ehhez az szükséges, hogy a kritikus élesen ható választóvízzel dolgozzék, mely a tiszta aranyat játszva elválasztja a salaktól. Nekünk hiányzik ez a választóvíz. Sőt az íróknak még nagyobb mértékben, mint az olvasóknak. Hogy az iró és az olvasó közti normális viszonyt helyreállítsuk, meg kell szüntetni az értékelésbeli anarchiát. Akkor majd a ma dezorientált szlovenszkói olvasónak nem kell a pesti könyvpiactól várni orientációt és az Íróinknak sem kell először Pesttől várniuk a későnjövő fémjelzést ahhoz, hogy idehaza fémjelzettek lehessenek. Mert ma még mindig itt tartunk. Egyelőre szám szerint kissé sok a szlovenszkói iró. A könyvhéten nagyon sok volt a könyv is. Kevesebb, jól megválasztott könyvvel bizonyára nagyobb sikerrel lehetett volna operálni. Csak meg kell az olvasót győzni, hogy a sok szlovenszkói könyv között van jó néhány, amely megéri az áldozatot. Érdekes, hogy az irók egy része a politikusoktól szeretné megkapni azt, amit csak a kritika segítsége nyújthat neki. Valójában ez csak egy kis féltékenység lehet az irók részéről, mert a politikusok a maguk misszióját eddi gélé aránytalanul fölényesebb sikerrel érték el, mint az irók a magukét. Egy negyed milliónyi felnőtt szavazó magyart toborozni a magyar politika táborába: nagyszerű teljesítmény ez! Tökéletes kontaktust jelent a tömegekkel, sőt a nemzet-egésszel. Hol vannak az irók attól, hogy az irodalom eszközeivel igy megnyerjék az itteni irodalom számára az olvasóknak nem százezreit, de legalább néhány ezrét. A könyves hét keretében az irók ezt akarták elérni és a kontaktus fölvételéhez bizonyára nem kis mértékben fog hozzájárulni egy irodalmi tekintetben kis értékű, de irodalmi-politika szempontjából nagyon érdekes és értékes röpirat, a ,,]el‘ 4, zneZyben az irók elmondják a közönséghez való föllebbezésüket. A Darkó István szerkesztésében megjelent röpirat megdöbbentő dokumentum a maga nemében. Tizenkilenc legjobb nevű írónk — akiknek névsorából Mécs hogy, hogy nem hiányzik — csaknem kivétel nélkül panaszkodik a szlovenszkói it odaírni élet levegötlensége és viszhangtalansága miatt, s az a pár iró is, aki nem panaszkodott a „Jel“-ben, ha irt volna bele, csak panaszkodott volna.
