Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-12 / 2. szám - Komlós Aladár: Irodalmi napló
a szobákat, minden egyes lepedőt és törülközőt külön megragadott, megvizsgált, papirt vett a kezébe, a ceruzavéggel a fejét vakarászta és nyögött, sóhajtozott és elmélkedett . .. Nem tudtam, szánalmasnak, vagy undorítónak találjam ezt a színjátékot. Négy szobaasszonyuk volt, két kifutólányuk, két kifutófiuk.... Csak annyit sejthettem, hogy rettenetesen félhet az élettől, rettenetesebben, mint én a haláltól és fáj neki a garas, mert egyszer fillért vesztettek. 1 Mire az én szobámra került a sor, már elrejtőztem egy ajtómélyedésben. Egyetlen kis kosaram volt, telve irásholmival. Láttam, amint az egérke rámeresztette a szemeit, odament hozzá, szinte körülszimatolta: vájjon mi lehet ebben a kosárban és vájjon mennyit érhet? . . . Szopta a ceruzavégét és izgatottan tipegett föl, alá. Láttam az arcán, hogy szeretne fölnyitni és a magam sokat szidott sorsaj ebben a percben oly istenien igaznak, egyszerűnek tűnt felém, hogy fojtottan kacagnom kellett nyomoruságojnon, mint még soha . . . Aztán újra elfogott a szánalom és kiléptem a rejtekemből. Zavarodottan nézett rám, de aztán mingyárt szomorúan igy szólt: — Nem elég, hogy nem fizet, hanem még gondját sem viseli a szobájának.... A szobacicusok átvonultak egy másik szobába. Kelten egyedül álltunk. Az első tavaszi nap benőtte örökös szomorúságomat. — Kedves egérke, — mondtam neki — szálljon el ebből a szobából... itt tönkre megy, lássa ... — Egy kosara van, — felelte —- abban is kövek vannak. Tudom... ne is tagadja! . . .. — Igen, kövek, — feleltem — aranyos kövek, a maga nyaka köré, hogy leszálljon kissé az élet szépségei közé.. . . — Maga több gondot okoz nekem, mint a többi százötven szoba együtvéve ... — Lehajtotta a fejét: — Tehát. . . kövek .. . tudtam ... — és oly szomorúan nézett maga elé, hogy fájdalmamban kinyújtottam utánna karomat és megöleltem. Feje mellemre hanyatlott. Szürke szeméből oly ősi tudatlanság, az életnek oly elrendelt nemismerése sugárzott, amely ellen nincs orvosság. Szinte fázni kezdtem ... és ahogy lenéztem rá, mintha púpja nőtt volna... az egész szállodát ott láttam éktelenkedni vállai közt.... Nem bírtam megcsókolni. Dadogott: — De ki kell fi-zet-ni... a szo-bát.. . ki kell . .. Akkor eszelősen a zsebébe nyúlt és némi papírpénzt dobott az ágyra: — Itt van! Nekünk ... percenteket.. . kell leadni a banknak... — dadogta —ötvenegy pengő... a számlája... pontosan ... óh, én jól tudom... Akkor elrendezte magát: — és kérem, holnap menjen . . . mert... lecsukatom a szobáját. .. sietek... holnap .. . lecsukatom .. . * Valóban, másnap lecsukatta a szobámat és hurcolkodnom kellett. Ahogy leballagok a lépcsőn, látom, az egérke kinn áll a folyosón, az első emeleten. A konyha nagy macskája ép akkor futott el mellette: — Sicc! —- mondta és oly gyanakvóan nézett rám, mintha ő valóban egy egérke, én pedig egy hízott macska lettem volna. . . IRODALMI NAPLÓ A karácsonyi könyvpiacon végre megjelent Karinthy régvárt verseskönyve: a „Nem mondhatom el senkinek“ (Atheneumkiadás). Vékony kötet, vagy két tucat vers van benne mindössze, — de e kis verstermésnek egy részét már kötetben megjelenése előtt közismertté és népszerűvé tette a pesti irodalmár közönség körében a legjobb magyar szavalómüvész Ascher Oszkár. Aki Pesten irodalmi előadásokra jár, mind ismeri a „Méné, tekel“ cimü verset: Szivedbevésem és füledbevágom, Rossz volt embernek lenned a világon. A „Lecké“-t: Mondtam: szeretlek, mondd: szeretsz-e, Mindössze ennyi volt a lecke. Mindössze ennyi a titok, De jaj neked, ha nem tudod. S mindenki ismeri a „Halott“ és a „Veszeklés emelt fővel“ cimü versek kiáltó pátoszát. Karinthy munkásságának a vers terjedelemre kicsiny területen, meg sem szabad azt hinnünk, hogy csak provinciája. Mert a provincia távoli és másodrendű birtokot jelent, Karinthy pedig talán semmi müfajtot nem müvei annyi gonddat és áhitattal, mint a verset. „Az uj magyar hírek“ cimü könyvemben részletesebben írtam a költeményeiről, legyen szabad itt pár sort idéznem belőle: „Karinthy, aki hoszszabb-rövidebb prózai írásaiban fantasztikus világokba utazik állandóan, a gyermek, az őrült és az állat leikébe, a tenger fenekére: Capilláriába és a szives világon túlra: Faremidóba, s csehnek a fantasztikus világoknak a tükrében mutatja be, mily torz és elhibázott az a valóság, amelyben élünk: a verseiben kerülő nélkül, egyenesen mutat rá az igazságra. Mert a versei olyankor születnek, mikor ahelyett, hogy a dolgok nevetségessége izgatna, csak az ősi parancs szavát hallja, az Isten szerint való értelmes igaz élet parancsát.“ * Szőllősi Zsigmond, könyvkereskedővé felcsapott ismert iró érdekes könyvet adott ki, mostanában: Ludwig Lewisohn, amerikai iró „Az örök sziget“ cimü regényét (a könyvet Reichard Piroska igen lelkiismeretesen fordította.) „Az örök sziget“ egy zsidó család három nemzedékének élettörténetét kiséri nyomon, a litván kezdettől, ahol a zsidó még boldog elzárkózottságban él, Németországon s a beolvadásnak meghasonlással járó első kísérletein át, Amerikáig, ahol kiderül, hogy Izrael „örök sziget“ s hogy a zsidó ember számára egyetlen egészséges megoldás van: ha hü marad a fajtájához. Lewisohn az önérzettelenségben látja minden zsidó nyomorúság és hisztéria gyökerét s főhősét igy gondolkodtatja népe jövőjéről: „Fiában túlságosan sok büszkeség legyen ahhoz, hogy büszkének kelljen lennie. Túlságosan sok belső biztonság, semhogy szavak vagy méltatlan bánásmód megsérthessék ... Mert ha a történelemnek vagy valami erkölcsi iránya, jelképe nem a törzs embere vagy a harcos, hanem: aki szenvedve védelmez egy eszményt és ezáltal megszenteli a kimondhatatlan Nevet.“ A könyv — ezt nem hallgathatom el itt — zsidó szempontból mutatja be a dolgokat. Ahogy bemutatja, azzal lehet vitatkozni. Művészi tekintetben sem tökéletes: túlságosan széles keretbe folyton ismétlődő és vázlatos ábrákat rajzol, komentárjai pedig, amelyekkel a dolgokat kiséri, érdekesebbek, mint a dolgok maguk. De kifogások ide, kifogások oda, az olvasó állandóan lenyűgözve és gazdagodva érzi, ami mégis mindennél fontosabb: egy nagyon okos és müveit koponya, finom érzékenység és jejentős egyéniség jelenlétét. KOMLŐS ALADÁR.