Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-12 / 2. szám - Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Pap Károly: A szálloda egérkéje
egy jó viccet akarok elmesélni, ha megengedik. Különösen ajánlom hölgyek figyelmébe, akiknek sok bajuk van ezekkel a mindenféle hizó- meg fogyó-kúrákkal. A szegény embert felviszik az egyesületi orvoshoz, mert az utóbbi időben kicsit nehezen áll a lábán, meg nagyon lekopott róla a hús is, egyszóval, dögrováson van, ahogy a kedélyes magyar anekdota jelezni szokta ezt az állapotot. Az orvos megvizsgálja, lelkiismeretesen kivül-bévül, még a „rögtönmasinával” is átvilágítja, ahogy a nép nevezi ezt a bolondos szerkezetet, — kikérdezi, kopogtatja, aztán a végin azt mondja neki okosan: — Nézze, barátom, maga nem egy kényes kisasszony, ugye, meg családja is van, meg minden — én megmondom magának, miheztartás végett, hogy tudja, hányadán van. Magának tüdőbetegsége van, attól romlott így le és ha ezen most rögtön t arra kellett a rögtön-masina) nem kezdünk el segíteni, akkor maga fél éven belül alulról szagolja az ibolyát. Orvosságot hiába adnék magának — erre a betegségre, úgy, ahogy most van vele, egyetlen medicina: pihenés, napfény, jó táplálkozás — ez utóbbi a legfontosabb, értse meg, magának meg kell hízni barátom, kigömbölyödni, megtelni, mert csak a zsírral és izommal és tápláléktartalékkal jól felszerelt szervezet képes ellenállni és legyőzni a kórokozó csirákat. Egyszóval — bízzon meg, igy még megmentheti az életét. A szegény ember vakarta a fejét és még akart valamit mondani az orvosnak, hogy hát mégis, hogy kezdjen hozzá, hogy nem tudna talán valami pirulát adni neki, amitől akkor is meghízna, ha három napig nem eszik egyfolytában, ami mostanában bizonyos okoknál fogva gyakran előfordul vele, de az orvos már a következő beteget szólította be. A szegény ember busán bandukolt az uccán, törte a fejét, mit tegyen. Tűnődve ácsorgóit a falak mentén, nézegette a kiragasztott mindenféle plakátokat meg hirdetéseket. Egyszerre csak felragyogott az arca. És húsz perc múlva szegény ember megjelent a földművelésügyi minisztériumban. — Mi járatban, bátyám? — kérdezte tőle barátságosan az egyik hivatalnok. Hát én bizony ennek a hizlalási kőcsönnek a dógában jöttem, — mondja a szegény ember, — amiről a cédula beszél az uccán. — Miféle hizlalási kölcsön? — Hát, hogy aszongya, az állam pénzt ad a szegény gazdáknak, hizlalásra. No hát, nekem éppen jól gyünne, merhogy azt mondta a doktor, fel kellene hizlalni magamat, meg oszt gazda is volnék, ha volna mivel gazdálkodni! Jót nevet a hivatalnok. — Bolond kend, gazduram! Nem emberhizlalásról van szó azon a falragaszon! Disznóhizlalásra hitelez az állam, ha valakinek disznaja van és nem tudja hizlalni. Jó vicc, mi? Hihihil Azt hitte a naiv paraszt, emberhizlalásra ad az állam. Hehehe. Karinthy Frigyes. A SZÁLLODA EGÉRKÉJE Irta: Pál K. ár oly A szálloda folyosóján szoktam sétálni, mert az uccán még vad télutói szelek marakodtak. Itt láttam először. Kistermetű sutavállu, kaszálólábu nőcske volt, tagjai mint a fejétől megfosztott problémák szinte külön életet éltek. Oly gyorsan futott el mellettem, hogy alig győztem utánafordulni. Futásában úgy lapult a fal mellé, mintha el akart volna bújni valamely hasadékban. Önkéntelenül utánaszóltam: — Nini, az egérke! Aznap egy-két óráig, amig a folyosón szieztáztam, lompos szürke ruhácskájában vagy ötször-tizszer karikázott el mellettem. Ez pedig nem volt csekélység, mert a harmadik emeleten laktam és a lépcsőzet sürü volt. Termete elcsavarodott, kulcsai csilingeltek és ez úgy hallatszott, mintha maga a nőcske cincogott volna. Egyizben utána is kiáltottam: — Ke! nincs itt a macska! Futott.. . Azt hittem róla, hogy valami kifutólány. Megszántam és arra gondoltam, hogy venni kellene érte valami . .. mért is hajszolják igy az ilyen satnya cselédkéket... íía szállodában nem lettem volna a halam száláig eladósodna, beszéltem volna az ügyben a tulajdonossal. Mindenesetre azért kérdezősködtem felőle és megtudtam, hogy az egérke senki más, mint a szállodás leánya. Itt egy kissé, megállt az eszem. A szállodás maga bricseszben, elegánsan feszített, naponta többször öltözködött, vakított a tisztaságtól, déltájban kelt föl és autón járt vadászatokra . . . Hm . . . ez hát a leánya! Nemsokára szóbaereszekdtem a kis lompossal és lágyan, szelíden ki akartam kutatni piciny szivét. Megmondta, hogy éretségizett, erre nagyon büszke lehetett, mert könnyedén vagy háromszor hangsúlyozta, aztán anélkül, hogy ilyesmiről kérdezősködtem volna tőle, halkan megjegyezte, hogy „valamikor gazdagok voltunk és bár még van egy-két százezer pengőnk, azonban az utóbbi időben sokat vészit az apám, itt ötven, ott száz stb. ... és most sok a munka . . . Alig jutott idáig, fölkelt: —- Sietek, — mondta s mikor tartóztatni akartam, fáradt, letargikus szürkekék egérszemével erősen nézett rám: — Maga már két hete nem fizetett a szobájáért, — folytatta kihívóan és hadarva — nekünk egy bizonyos percentet le kell adni a banknak, tudja, mi nem maradhatunk ám adósok! —- Aztán lekiáltott a j öldszintre: —- Jöhetnek már a lepedővel! Majd megint hozzámfordult: — Ne érdekelje magát a mi életünk, — mondotta — mi dolgozunk, művész ur, nekünk kell, maga pedig mielőbb törlessze a számláját!. . . igen . . . Régóta figyelem! .. . Meg akartam neki magyarázni, hogy mit mivel magával, hogy beteges az arca, satnya a termete, hogy lompos, hogy az apjának autója van és neki. . . hogy napsütés és torna, stb. . . . Az egérke azonban félbelegyintette beszédemet és gyanakvóan pislogott: — Mindezt tudom, azért mondja, mert adós a szobával — bádoghangon felnevetett, — sietek! A szobacicusok már fölérkeztek és rogyadozva szummogtak a lepedőtornyok alatt. Az egérke előre futott, sorra nyitotta
