Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)

1930-01-12 / 2. szám - Molnár Ferenc: A rossz házasélet lexikonja

hogy te tisztességes asszony vagy és nem szándékozol engem ezzel az úrral megcsal­ni. De ahelyett, hogy felháborodásodat fe­jezted volna ki érzéki és tolakodó tekin­tet miatt, némán eltűrted. Sőt kissé elpi­rultál, ami azt mutatja, hogy a legtisztes­ségesebb nő hiúságának is jól esik, ha egy elegáns frakkos ur, aki Adolphe Menjou­­hoz hasonlít, szemeivel szerelemet vall neki és némán, de érthetően fejezte ki, hogy vágyódik utána. Én ezért szerettem volna neked keserű szemrehányásokat ten­ni, de nem tettem. Miért? Először, mert nem szeretem a féltékenységi jeleneteket még akkor sem, ha én csinálom őket, má­sodszor pedig, mert nem akarom, hogy még jobban elbizakodjál. Harmadszor: mert úgyis lebizonyitottad volna, hogy az az ur nem nézett rátl egyszer sem. És le­tagadtad volna, hogy te kissé elpirultál. Viszont azonban éreztem, hogy te engemet szamárnak tartanál, ha nem vettem volna észre ezen gentleman szemeinek játékát. Miután pedig nem szeretem, ha engem os­tobának tartanak, akár mint üzletembert, akár mint férfit, -—- ennek valami jelét kellett adnom és legokosabbnak találtam, ha egyszerűen és ártatlanul csak ennyit kérdezek tőled: „Ki ez az ur?“ 4. Nem tudom! A feleségnek ez a rövid válasza ezt je­lenti: „Látom, hogy mérges vagy, mert az az ur többször rám nézett és ezzel kifejez­te, hogy tetszem neki. Tudom, hogy nek­tek férjeknek csak ilyenkor jut eszetekbe, hogy feleségetek, akit már régen megun­tatok, tulajdonképpen mégis csinos és kí­vánatos asszony. Én ezért ennek az ide­gen urnák végtelenül hálás vagyok. Engem az nem érdekel, hogy én tetszem neki. En­gem az érdekel, hogy ő felhívta rám fér­jem figyelmét. Elismerem, hogy kissé elpi­rultam, de ez nem azért történt, mert az az ur tetszik nekem. Az az ur tényleg ha­sonlít Adolphe Menjou-hoz, de énnekem nem Menjou az ideálom, hanem Emil Jan­­nings, mert én a kövéreket szeretem, már cs-ak azért is, mert te sovány vagy. Azért pirultam el kissé, mert szégyeltem magamat, hogy egy idegen ur kell ahoz, hogy te bennem fölfedezd a kívánatos nőt. És bár nagyon jól tudom, hogy azt az urat Herz-nek hívják és a legantipati­­kusabb ember a világon, aki nem érdemli meg, hogy egy asszony szóbaálljon vele, —■ mégis, csak azért, hogy te kicsit bosz­­szankodjál és azt hidd, hogy ez az ur egy titokzatos és érdekes nőcsábitó, azt feleltem kérdésedre, hogy: „nem tudom“, kicsoda. 5. Fáradtnak látszol! A feleségnek ez a megjegyzése azt je­lenti: „Oh, milyen boldog volnék, ha kissé élénkebb volnál! Milyen szívesen vettem Volna, ha nagy vitát rögtönöztél volna az előbb a nyaralás miatt! Akkor élvezhet­tem volna ezt a harcot, mely végül úgyis az én győzelmemmel végződött volna. Mert mit ér az olyan győzelem, amelynél az ellenfél harc nélkül adja meg magát? Én szeretlek legyőzni téged, de csak harc­ban! És milyen szívesen vettem volna a Menjou-hoz hasonlító ur miatt egy kis féltékenységi jelenetet! Milyen jól esett volna, ha azt mondtad volna nekem: „Megtiltom, hogy ránézz arra az urra!“ — Milyen jól esett volna nekem ha átkia­báltál volna hozzá: „Uram, ha mégegyszer ily szemtelenül néz a feleségemre, össze­töröm a csontjait!“ Oh, mennyire gyűlö­löm a jó ízlésedet, amely minden olyan dologtól visszatart téged, ami nekem jól esnék: egy nyaralási veszekedéstől, amely­ben úgy győznék, mint Napóleon és egy féltékenységi drámától, amelyben olyan szerelmessé tudnálak tenni, mint Rómeó és Othello együttvéve! Mindezektől meg­fosztasz engem hideg okosságoddal és az­zal, hogy a nyugalmat jobban szereted, mint az izgalmat. Én az izgalmat szeretem jobban! És afölött való bosszúságomban, hogy megfosztasz ezektől az igazán asszo­­nyi elégtételektől, olyan szót próbálok mondani neked, ami egy erős férfira néz­ve nemcsak sértő, hanem talán buzdító ha­tással is van: „Fáradtnak látszol!“ 6. Lehetséges! A férjnek ez a válasza igy értendő: „Te azt mondod, hogy fáradtnak látszom, mert ezzel arra akarsz buzdítani, hogy szolgál­jam célodat: legyek nevetséges féltékeny, vagy keveredjem veled valami vitatkozás­ba. amely előreláthatóan a te győzelmed­del végződik. Felelhetném erre azt, hogy „igen, fáradt vagyok“. De ez egyrészt szé­gyenletes dolog, ha egy férfi ilyen bizo­nyítványt állít ki magáról, másrészt nem igaz. Felelhetném azt, hogy „nem vagyok fáradt“, — de ez azt jelentené, hogy olyan férfi vagyok, aki unja a feleségét, mert hiszen még akkor sem élénkül fel, mikor a felesége erre provokálja. Igyek­szem tehát ezzel a félig ironikus, félig misztikus szóval, hogy „lehetséges!“ azon a középuton járni, ahol ébren tudom tar­tani a te érdeklődésedet, és magamat olyan színben tudom előtted feltüntetni, 1. mint aki „fáradt is, nem is“, 2. mint aki csak addig fáradt, amig akarja, vagy: 3. mint aki fáradt, de neje szemének egy pillantására hajlandó a legnagyobb hős­tettekre is. 7. Szép idő van! Ezt mondta a férj, mikor vacsora után a hotelből kiléptek és ez ezt jelenti: „Azt akarom elhitetni veled, hogy az az ur (aki nem is hasonlít annyira Menjou-hoz, mint ahogy az előbb gondoltam) — nem hagyott semmi nyomot bennem. Akarom, hogy azt hidd: nem vettem észre semmit, nem bosszantott semmi, nem voltam ide­ges, nem voltam féltékeny. Mert ha be­­vallanám most, hogy az az ur idegessé tett, olyan győzelmet aratnál fölöttem, hogy végleg elbizakodnál. Akkor még hű­vösebb helyre vinnél nyaralni, mint ahová szándékozol. Akkor azt mondanád, hogy az az ur egy érdekes és titokzatos ember és hogy te nem fogsz tudni aludni ma éjjel miatta, mert olyan furcsa hatással volt rád a tekintete. Azt akarom, hogy azt hidd, hogy te nem vagy fontos számomra, mert ha megtudod, milyen fontos vagy, akkor az én életem tűrhetetlen lesz. És miután az emberi társalgás történetében szinte klasszikussá vált, hogy mikor az ember nem akar arról beszélni, ami neki kellemetlen, akkor az időről beszél, — te­hát én is ezt a legrégibb és legkönnyebb formát választottam, mikor azt mondtam: „Ssép idő van!“ —- Azonkivül pedig tény­leg szép idő van. * Ilyenformán gondoltam ezt a nagy lexi­kont. Mindössze néhány száz kötet volna az egész. És néhány száz év alatt meg is le­hetne csinálni. A KÉPES HÉT mai száma hozza Surányi Miklós pompás regényének: „És mégsem vé lei len ! ...“ első folytatását. A nagynevű iró ebben a regényben izgalmas, érdek­feszítő és finom meseszövésű töiiénet keretében a szerelem tiszta világát tárja föl az olvasónak mély érzésű megfigyelő erővel. A regény a Képes Hét 111. évfolyamának első számában kezdődött. Mindenki vegye meg, mindenki olvassa el.

Next

/
Thumbnails
Contents