Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)

1930-02-16 / 7. szám - Orbán Janka: Vigasztaló sugár

ez utóbbi esetben, — ha az tényleg bekö­vetkezik, — még más se, csak egy nagy, szomorú halott. Talán szívesebben kísér­tük volna ki valamelyik magyar temetőbe, majd aztán élete ellenségeinek segítségé­vel szép halotti kopjafát is faragtunk vol­na sirhalmára szóban és Írásban, dehát ahogy ön akarja! A mi életünkben azonban Ön le nem kicsinyelhető hivatást telje­sített be. Rut hálátlanság volna ezt be nem ismernünk épen most, amikor a megszo­kott mértéken felül is annyira gyűlölik Önt. Mi egyiket sem tesszük, de a fiatal magyar élet és irodalom nevében, annak egy tekintélyes része nevében igy szólunk: Mi a háború után, a forradalmak egy­mással ellenkező irányú viharaiban s a tö­rök hódoltság négyszáz év előtti idejét hűen reinkarnáló történelmi magyar hely­zetünkben tájékozódni igyekeztünk. Nehe­zen ment. Akit megkérdeztünk, mindenki az egyedül üdvözítő igazságot közölte ve­lünk és átkot kiáltott az igazság máskön­­tösü hirdetőire. Mindig gyanús, ha valaki ezt teszi. Meg is kellett látnunk, hogy gya­nakvásunk alapos volt. Ennek a tapasz­talatnak sokan levonták közülünk a leg­végső konzekvenciáit is. Tessék megszem­lélni egyik csoportunk sivár, fájdalmas, keserű, — ha még olyan filozófiai tartó­pillérekre is szerkesztett — szkepszisét. Van azonban egy másik csoportunk is, fiatal emberek, akik tovább is érthetetlen, szent lángban égve keresik a bölcsek kö­vét. Naiv, emberi magyar hitet őriznek ezek magukban, öröklött kincset, amelyet mindennap elvenni igyekeznek tőlük is­meretlen és ismerős tettesek. Ezek a fia­tal lelkek minden körülmények között, el­­határozóan és boldogan találkoztak leg­alább egyszer önnel is, Szabó Dezső ur! Leggyakrabban az ön legtragikusabb lakó­helyén, legmegsiratottabb, legdrágább, leg­szebb szülőfalujában, az elsodort faluban történt ez a találkozás. Sokan csak itt látták önt egyetlen egyszer, de sokan to­vább is elkísérték, majd fogyó számban mindnyájan elmaradoztak Öntől. Bizonyos és természetes, hogy Bucarestbe már egé­szen egyedül kell mennie. Nagyszerű, de szeszélyes tanító ön, szó­ban és cselekedetben, pozitív és negatív módon. Javasol és tilt. Szavaiban meg­tanít arra, hogy mekkora lehet az igazság szent fanatizmusa a magyar emberben, mégha ez az igazság sajnálatosan változó napi árfolyammal bir is. Cseledeteiben megtanít arra, hogy változásnak kitett meggyőződéseinket mindig egyforma el­­szántságu tettekben dokumentálni nem helyes. Tilt az eltántorodástól és nyomban utána eltántorít. El kellett választanunk Önben a sokarcú igazság művész-alkotóját a vergődő embertől, a fájdalmas magyar­tól: a szerencsétlen politikustól. Meg va­gyunk győződve róla, hogy Szabó Dezsőt, az irót mi helyesen értékeltük, amikor első fiatalságunkban mámorosán borultunk le előtte és amikor később érett élettapasz­­talati-szakbuvárkodásunkkal, az ön által Vigasztaló sugár. Szeretsz, jóságod mély s ez az én hitem. Szemed, mint sötét folyó, hűséggel csillog felém. Pedig én éppen ilyen sötét árba vesztem majdnem bele, de Te más vagy ugye!? Beléd merüljek De most már nálad akarok maradni örökre. Higyj nekem, erős legyen bizalmad bennem, akkor, megtarthatsz magadnak, és nálad maradok, ha Te is úgy akarod. ORBÁN JANKA. annyira megvetett filológiával (de élet­filológiánkkal), Önt, a nagy eszmék ter­melőjét, a tudóst és magyar irót kivona­toltuk és belőle kompendiumot készítet­tünk. Ebben a kézikönyvben a tiszta, tökéletes Szabó Dezső van benne. Ezt, hogy ennek a kézikönyvnek az elkészítését lehetővé tette, soha sem felejthetjük el önnek. Ezért emberi szellemek kijáró tisz­telettel gondolunk önre s állítjuk azok közé, akik közül csak Csokonait, Körösi Csornát, másik földinket, Apácai Cseri Já­nost, Ady Endrét, azután apáinktól örökölt Szécsényit, Kossuthot említem csak, de akik, hála Istennek, még többen is vannak. Ez az ön szavainak életünk szűkös kere­tein túlnőtt nagysága. Cselekedeteivel azonban sokszor növelni és uralomra jut­tatni igyekszik bennünk a tőlünk sem ide­gen, bennünk is lappangó rémet, a szkep­szist. Ezért nem lehetünk hálásak önnek. Különösen fájdalmasan érint bennünket ez a legutóbbi román-ügy. Tudjuk azon­ban, hogy ezek a cselekedetek a cselekvés alanya számára még sokkal fájdalmasab­bak. Azonkívül magukban hordják a leg­borzasztóbb csalódás büntetését is. Nem hisszük, hogy ezentúl több megértésben és kevesebb bántalomban lesz része, szeren­csétlen drága Szabó Dezső, uj fajtája ré­széről, feltéve, ha társadalmi és polotikai momentán-meggyőződéseit ott is olyan bátran fogja kimondani, mint itthon tette. És nem szívesen látjuk ebben a szerepben önt, az eredetiség felkentjét, azért sem, mert ügyesebb, apróbb, nyomorúságosabb kis Coriolánisokkal, óh, nagyon is bőven el vagyunk látva. Ha tényleg átöltözik, búcsút veszünk Öntől. Személye izgató emlékét örökre megőrizzük. Magyar Írói hagyatékát azok, akiknek a nevében joguk van beszélni, nemcsak meg fogják becsülni, hanem bú­várkodó munkájuk, tisztitó igyekezetük egyik fő forrásának tekintik az erős re­ményünk szerinti jövőben is. Tudjuk, hogy ezeket elmondanunk éppen most, a gyűlölködés és testvérharc között, hálátlan dolog. Egyik oldalon Ön áll szel­lemi fegyverzetben, a másikon az egész megbántott magyar nép. Nem tagadjuk, minket is megbántott, mélyen és súlyo­san, ez a román-gondolat. De mégis meg kellett mondanunk, hogy önt, nem Ge orghe Miilét, hanem Szabó Dezsőt, a ma­­gasrendü magyar szellemi jelenséget, a ti­pikus harcoló irót, a véleményszerinti jobbra tekintet-nélkül törő és hatalmas al­kotásokban megnyugvó magyar zsenit senki és semmi sem kisebbítheti meg a sze­münkben. Még sajátmaga sem! DARKÖ ISTVÁN.

Next

/
Thumbnails
Contents