Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Komlós Aladár: A forget-i kastély titka
szony orránál fogva vezeti a várost. Az ember abban a hitben él, hogy egy klasszikus francia regénnyel ismerkedik meg, aztán kisül, hogy. . . No tessék!“ A madameka ezután különös tapasztalatokat tett velünk. Meg kellett állapítani, hogy egy idő óta feltűnően szorgalmasak vagyunk, szókincsünk szemlátomást nő sem sejtette, hogy ez a Pestről hozott francia regény állandó tanulmányozásának eredménye, másfelől azonban valami furcsa ellenzékies kötekedést vesz észre néhányunknál, aminővel azelőtt sohasem találkozott. Meg-megesett, hogy „A forget-i kastély titkaidnak valamely uj epizódját mesélte el, egyegy növendék közbeszólt, látszólag ártatlan arccal: „Milyen különös! . . . Biztos, hogy jól emlékszik, Madame? . . . Én itt más fordulatot vártam volna. Például ezt.“ És akkor pár rövid szóval jeleztük azt a jelenetet, amely á regényben következett. Szegény madameka elsápadt ilyenkor és reszketeg, vékony madárhangján félénken és udvariasan csak annyit felelt: „Oh non, Monsieur Paul... ez igy történt, ahogy elmondtam.“ „A forget-i kastély titkai“ ezalatt Madame Héléne óráin egyre rohamosabb átalakuláson ment keresztül. Egyremásra következtek be a váratlan fordulatok, amelyeknek az eredeti munkában nyomuk sem volt, sőt amelynek egyenesen ellentétben álltak az ott leirt eseményekkel: a marquis tönkrement, inni kezdett, majd elsikasztotta a rábízott hivatalos pénzeket, mire megfosztották a rang= jától, közben a jelleme is megváltozott: szívtelen, rossz ember lett belőle, aki csak kínozta áldott jó feleségét, Sopbiet. Szerencsére nemeslelkii vigasztalója akadt egy előkelő földbirtokos, a környéken lakó comte de Bizot személyében. Bár féltékeny férje miatt csak ritkán találkozhattak egymással, Sophienek már az a puszta tudat is segített elviselhetővé tenni az életét, hogy van egy szív, amely a távolból gyengéd szerelemmel gondol reá. ÁlmélkodVa figyeljük a regény átalakulását. Nem volt nehéz rájönni, hogy madameka a saját összetört életének motívumait szövi belé „A forget-i kastély titkaidba s észre sem veszi, amint a francia nagyúri világ rajzát lassacskán átalakítja a maga szegényes, szomorú dolgainak a képére, amint a színes, kalandos epizódokat, bizonyára öntudatlanul, kicseréli a maga nyomott életének kicsiny eseteivel s belop közéjük egy kislányos ártatlan álmot, amelynek sem a regényben, sem a valóságban nem felelt meg semmi: az előkelő és nemeslelkii földbirtokosról, aki tiszta szerelemmel szereti őt . . . Madame Héléne bizányára holta napjáig gyanútlanul álmodozott volna tovább, mindvégig abban a hiszemben, hogy a Regényt meséli tanítványainak, ha összeesküvésünk fel nem ébreszti őt s végét nem veti a dolognak. Ma már persze restellem és mélységesen fájlalom a rossz tréfát, de hát gyerek voltam akkor s meglehetősen szívtelen és kegyetlen, mint a legfőbb gyerek. A húsvéti vakáció alatt egy délután az ablakból lestük madamekát. Emlékszem, szép idő volt, az utca ragyogott a napban. Amint megpillantottuk Madame Hélénet, egy félpercig még vár= tünk s lestük, nem fordul-e be az utcasarkon levő kocsmába, ahová leckeadás előtt gyakran bebetért egy-két stamperli snapszra. Ezúttal látva, hogy egyenesen továbbmegy, a két barátom gyorsan beugrott a szomszédszobába. Madame Héléne az óra elején egy kis-é ínfűidig eldiskurált az anyámmal. Előbb elmondta, mi újság a többi ta= Hitványával, azután megdicsért, hogy jó fiú vagyok és jóférfi lesz belőlem (feleségem szerint ez a jóslata nem vált be), ő ezt már látja — mondogatta —, ha még csak kis diák vagyok is. Most következett az óra komolyabb része: a Regény elmondása. Miután az előző órán én beszéltem, emlékezetből megismételve egy részletet „A forget-i kastély titkaidból, most azután madamekán volt a sor. — Nos hát folytatjuk, Monsieur Paul, — kezdett rá- Madumé Héléne. — Hát ugye ott hagytuk el a múltkor, hogy Sophie épp a szerelmeslevelet olvasta imádójától.- Igen, Madame, —mondtam. Feszülten vártam, mit fog most mesélni. A másik szobában az ajtó mögött a két barátom könyvvel kezében ellenőrizte a madameka szavait. —Hát ott ül Sophie az ablak előtt, süt a hold, Sophie a melléhez szorítja a levelet és kinéz a gyönyörű tájra. Egyszere csak lépteket hall, mire gyorsan a blúza alá csúsztatja a ... comment dit-on? ... az édes erek= Ivét. Belép a marquis, a férje. — Stimmel, — gondolom magamban. — Igen ám, de milyen állapotban volt a marquis! folytatta Madame Héléne. — A ruhája sáros, mintha a földön hemperget volna, a haja felborzolva, mint verekedés után. Becsapta maga mögött az ajtót, tántorogva, mint a részeg, előre lépett, megállt a szoba közepén és rákiáltott az asszonyra:- Hát te mit csinálsz!? A szeretőd várod? Mire Sophie szelíden, csendesen csak annyit felelt: Nekem nincs szeretőin, esküszöm az Istenre, te azonban be vagy rúgva s a legjobban teszed, ha lefekszel és kialszod magad. — Micsoda? — kiáltott erre durván a marquis, mint egy vadember. — Hogy én be vagyok rúgva? Le nőin du nőin du nőm! — tudja, Monsieur Paul, a franciák igy szoktak káromkodni. Ezt magyarul körülbelül annyit tesz, mint: az áldóját. No, szóval a marquis ráordit szegény feleségére: Az áldóját, hogy én be vagyok rúgva? Azzal felkapott egy széket, ami ott állt a szoba köze= pén, felemelte a levegőbe, mert hát még mindig igen erős ember volt . . . Nem vártam, inig a marquis megveri feleségét, hanem idejében közbeszóltam: — Pardonnez, Madame, biztos, hogy igy történt ez a dolog?- Oh, biztos, egészen biztos! — sóhajtott. — Mert oly furcsa ez . .. oly kevéssé illik a marquis jelleméhez. — Oh, Monsieur Paul, maga nem ismeri a marquist. — Az igaz, Madame, — riposztoztam szellemesen, de ismerem a regényt. Madame Héléne még mindig nem vette észre, hogy itt már hiába a szép szó, kitört a lázadás. Megpróbált meggyőződni: — Az egy komisz ember, Monsieur Paul, higye el. ■— Én nem úgy tudom, Madame. Én úgy gondolom, hogy a marquis azon az estén egy gyönyörű ékszert hozott a feleségének, amit . . . — Ékszert?! — kacagott fel keserűen. — tudja meg: már a felesége jegygyűrűjét is rég zálogba csapta.- Zálogba?! De hát kiről beszél. Madame? Azt kell hinnem, hogy marquis de Forget-t összetéveszti valakivel, nem akarok oly indiszkrét lenni, hogy megmondjam, kivel.. . Madameka ijedten nézett rám. — Qu ‘est ce que Vous avez, Monsieur Paul? Mi van magával? . . . Ne vitatkozzunk. Ott hagytam el, ugye, hol is . . . ugye ott, hogy a marquis felemeli a széket és . . . — Hát ha nekem nem hisz, Madame ... — szóltam közbe újra. — Hozzátok be csak a könyvet, — kiáltottaw át magyarul a másik szobába.
