Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Környei Elek: Farsangi notesz - Irodalom, kritika (rovatvezető Darvas János) • Darvas János: A szlovenszkói líra és próza
FARSANGI NOTESZ Disszonancia, A disszonancia a zongorista volt a far songban, szegény, ő maga sem tudja, hogy az, csak én láttam annak. A parkettre néztem, figyeltem a lábak kétnemű sportját, a nöilábakat meg a férfilábakat, amint a tangót lejtették vagy a csarlsztont riszálták, A szimpatikus arcú tánctanár hangosan kiáltotta szavait a teremben, hogy: táncolni urak, a hölgyeket felkérni! — és az uralt felkérték a hölgyeket a táncra, a fiatal lányokat, akik a fiatal férfiakhoz simulva táncoltak, mert táncórán voltak. 4 parketten fiatal párok találták meg egymást a lábak disztingvált mozdulataiban; a parkett, az estélyi ruha, a lakkcipő, az ifjúság, a szerelem, a zene mind helyén t oltak és harmóniát jelentettek a táncteremben. A zongorán a billentyűket leütötte a zongorista egy dalra, hogy: „Hétre ma várom a Nemzetinél, ott ahol a hatos megáll,“ és a dal hangjai könnyedén mozgatták a fiatal hölgyek és a fiatal urak lábait. A zongora mellett egy őszhaju ember ült, a szájában pipa volt, néhány koronáért zongorázott. A disszonancia ő volt a harmóniában, az öreg zongorista, aki vak volt, a sze. meit sötétség borítja már hosszú évek óta. A dal nyomában csak a táncoló párok csőszogást hallja a parketten és a tánctanár hangját: „Táncolni urak, a hölgyeket felkérni!“ A vak zongorista maga sem tudja, hogy ősz hajával, világtalan szemével ő a disszonancia a táncteremben, olyan, mint, hu valaki fiatalon hal meg tavasszal, amikor mindenkinek élni kellene az egészségesek erős életét., A csikágói banditák, akik a „hands up“ — „fel a kezekkel“ rendszerének hívei, mikor vakmerő rablótámadásaikat elkövetik, szintén álarcot használnak, hogy szemük szándékát elfedjék. Tudják: a rendőrség a személyazonosság megállapításánál fontos szerepet tulajdonit a szemnek. Az álarc, amit a csikágói banditák használnak, az is csak olyan álarc, amilyent most hajnalban az uccán láttam meg, hanyagul odavetve a sárba. Kezembe vettem az álarcot és elképzeltem, hogy egy férfi vagy nő mint dobta el magától ezt a kis selyem- Umlomot a jelmezbáli éjszaka után. Azi hiszem, nem gondolt semmi különöset az álarcáról, amikor odadobta az ut szélére ezt a fölösleget. Valószínű, hogy akkor sem gondolt semmit, amikor otthon a tükör előtt feltette szemére az álarcot. Legfeljebb az jutott eszébe, milyen mulatságos lesz, Ita ismerősei találgatni fogják, kinek a szemei élnek az álarc mögött. Az álarc éjfélig megtette kötelességét, azután már haszontalanná vélt és az lett a sorsa, mint annak a szegény embernek, akit hatóságilag lakoltatnak ki, mert nem tud.ia megfizetni a lakbért: nem törődnek vele. Az álarc, ez is, amit a sáros uccán vett°m ma észre hajnalban, és az is. amit a csikágói banditák tesznek fel szemükre, amikor nem sokat teketóriázva kezükben a töltött revolverrel legtöbbször a „payroll“-ra, arra az összegre vadásznak, amelyet egy vállalat az alkalmazottainak szombaton délben kifizet: az álarc, ez a kis selyem-limlom segítőtársunk a hazugságban. Igazán csak az emberektől telik ki annyi hálátlanság a dolgok iránt, hogy a hazugság, amit az álarccal, azzal, amelyet felteszünk a szemünkre s azzal, amelyet nem látunk feltéve a szemeken, érünk el, tovább él, mint az álarc. KÖRNYEI ELEK. & szlovenszkói hm és próza Qui tacet, consentire videtur. Ez a divatos vád, amellyel mostanában a kisebbségi magyarság irói egymás és önmaguk lelkiismeretét marcangolják. S valóban, nem vagyunk eléggé kifejezői a mának, nem vállaljuk eléggé kisebbségi bajainknak és problémáinknak irodalmi alkotásokban való hirdetését. Időben távoli múlt, vagy térben távoli jelen rajzolásához menekülünk, hogy a közeli jelent kikerülhessük, írásaink kevés kivétellel épp úgy napvilágot láthatnának Budapesten, vagy Bécsben, vagy Clevelandban, sőt akár a Marson is, mint Kassán és Pozsonyban. Kevés bennünk az, ami éreztetné, hogy itt egy kisebbségi sorsban élő iró szól egy kisebbségi sorsban élő nemzethez és ezen keresztül az emberiséghez. Ez a kifogás jogos. De... Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy ez kilencven százalékban a prózának szól. A szlovenszkói költők tiz év alatt sokkal nagyobb mértékben voltak kisebbségi sorsra jutott nemzetünk zsoltárirói, mint a prózairók. Nemcsak a maguk egyéni örömét-buját, világlátását énekelték meg, hanem — kiki a saját egyéni látása szerint — a nemzet egészének, vagy egyes osztályainak fájó lelkét is. Elég rámutatnunk Mécs lírájának tömeglázszerü, országos hatására, mely az ujarcu magyar fiatalságot kovácsolja öszsze egy szellemi táborba. Ez a hatás nem lehetne meg, ha az olvasók tömege nem érezné, hogy ezek a költők igenis a tömeg érzéseit és problémáit szólaltatják meg, egyszóval a tömeg lelkének legérzékenyebb húrjain játszanak. Mécs páratlan könyvsikere élénk bizonysága annak, hogy itt a költő és közönsége között nagyon is élő és bensőséges kapcsolat van. Sőt nemcsak a legjobbaknál van ez igy, hanem a tömegek témája — különösen az első időben —- a szerényebb tehetségüeknek is elismerést juttatott, sokszor érdemen felüli elismerést. Bízvást mondhatjuk, hogy líránk az egész tiz esztendő alatt folyton lépést tartott a nemzet életével s a politikai életünkkel is legalább egy vonalban járt. A szlovenszkói líra az egyetemes magyar irodalom mértékével mérve is előkelő teljesítményre tekinthet vissza. Ez igy van, nincs mit szerénykednie. Teljesíteni tudta nemcsak művészi hivatását, hanem nemzeti misszióját is. Kevésbé mondhatjuk el ezt a prózáról, főleg pedig a regényirodalomról. A novella terén itt-ott még megtalálja nagyon értékes korkarcolatokban a ma magyar számkivetettjeinek problémáit, de a regény, — néhány részleges kísérletet leszámítva —■ nem mélyedt bele maradék nélkül a kisebbségi élet infernóiba, íróink nem versenyeztek abban, hogy megirják a szlovenszkói lelkű magyar regényt. Néhány műben ott van a szlovenszkói helyszín, megcsap a kisebbségi élet fojtott légköre is, de rendszerint csak mellékesen, epizódszerüen, háttér gyanánt. Találunk sok hamisítatlan szlovenszkói alakot is, de a regény nem emelkedik egy-két alak szerelmi és házassági problémáinál magasabbra s nem teljesül a kisebbségi élet egyetemes regénytükrévé. Ez azért van, mert nálunk is vannak multbamenekülések, külföldremenekülések, sőt a szociális témákat hajszoló regények is ideszámíthatok, mert ezek tendenciája szlovenszkói talajon némileg anakronizmust jelent, nem azért, mert tán itt nem lennének szociális bajok, hanem azért, mert itt a szociális problémák is kisebbségi igazságtalanságokká transzponálódnak át, s igy ezek a regények tulajdonképpen megkerülik a kisebbségi magyar problémákat. Ily körülmények közt, bármily magas esztétikai értékűek is legyenek regényeink éppen a szlovenszkóiság hiánya miatt nem Álarc.