Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Mécs László: Élünk ám még cimbora! - Surányi Miklós: És mégsem véletlen!...
— Az az oka, hogy az illetők sohasem voltak szerelmesek — felelt a vörös ur. — És miért nem voltak azok? — Temperamentum . . . közöny . . . nem értek rá . . . magasabb ambíciók, — dörmögte fölényesen a vörös ur és a vállát vonogatta. — Dehogy is! — legyintett az asszony. — Azért nem voltak szerelmesek, mert a véletlen sohasem hozta őket össze azzal a másikkal, aki hennök az igazi nagy szerelmi szenvedélyt életre tudta volna hívni. Röviden és egyszerűen: nem találkozott össze a párjával. Megengedem azonban, hogy ezt csak azok tudják megérteni, akik valaha is rábukkantak arra, ugyebár? — fordult kacéran a vőlegény felé. Az iró kissé bizonytalanul felelt: — Én azt hiszem, hogy a szerelmi szenvedély kilobbanása inkább a véletlen dolga. De hogy a szerelem tartós legyen, ez már a felek jellemére s attól függ, hogy mennyire egymáshoz valók. Két ember néha véletlenül kerül egymás mellé, de nem véletlen dolga, hogy együtt is marad. A szerelem néha téved; az lehet lélektani tévedés és a lélektan törvényei magyarázzák azt, hogy ezt a tévedést korrigálják-e, vagy makacsul megmaradnak a tévedés mellett. — Eben körülbelül megegyeztünk — állapította meg előzékenyen a vörös ur és kiment a kártyaszobába. Az asszony, akinek olyan szép keze volt, az iró felé hajolt. — Örülök, hogy igy gondolkozik. V életlen nincs is. Például mi történt volna, ha én ezzel a színésszel megismerkedem? Bizonyosan semmi! Az első találkozás alatt kiábrándultam volna őkéiméből. — De lehet, hogy már későn. Az asszony elpirult. — Goromba- Hát csak ennyit tart a jellememről? — Én ismerem a maga jellemét. Maga mindig tudta, hogy kinek tartogassa magát. Az asszony kiengesztelődve nézett a Benedek szemébe. — Ezen az alapon mi is kibékülhetünk. Tehát véletlen nincs; a szerelem nem vak; az élet nem kockajáték; az asszony nem prédája az ostoba sors szeszélyeinek. A társaságban még sokáig beszélgettek a véletlen szerepéről az ember életében. Benedeknek közben őszintén fáit, hogy véee a telefonálások édes, buta, gyermekes szépségének. De hiába! A véletlenre nem lehet építeni semmit. Abból, hogy egy telefonszámot tévesen kapcsolnak. nem születhet meg két ember boldogsága, de, — hála Isten — boldogtalansága sem. És eszébe jutott, hogy ő egy időben szenvedélyes kártyás volt és majdnem kitörte a nyakát ebben a csúnya szenvedélvben. De félben tudta hagvni- Igv volt énnen az a kis Klárika is, aki hónapokon keresztül a leikével, a nyugalmával: a tisztességével, az aranv életével hazardírozott: de ő is meg tudott állni, mihelvt valami komolv momento szólt bele a játékba. Igen, ez a iellem. Véletlen: az nincs. Csak iellem van és az ember cselekvéseit lélektani alapon előre ki lehet számítani, mint egy számtani képletből le leket vezetni az ismeretlen X-et. Benodek is bement a szomszéd kis szalonba a kártyások közé. E pillanatban ui vendégek léntek a szalonba Riekenhurg Luiza c«á«zári és királyi alapítványi hölgy, Kutassy Gvörgy földbirtokos neie és Klárika a leánva. Bemutatások. c.sodálkozá=ok. ké^fo^ások. hűvös feibiccentések, ruhasusogás. széktologatások, — Luiza néni úgy ment a szalonon keresztül, mint egv árverési becsüs, vagv építészmérnök, aki a szemével felméri a szobák hosszát, magasságát és szélességét és négyszögletben számítja ki a beépített telek értékét. Nem nézett sem jobbra, sem balra. A férfiaknak csak úgy szórakozottan, automatikusan nyújtotta kézcsókra a kezét és a házi kisasszonynak jól megveregette a sápadt sovány arcát.-— Gratulálok leányom. Kezét csókolom. Hallom, hogy jó pártiét csinálsz.- Boldog vagyok. — Aztán, csak szedd ráncba az ipszét. — Mindenki mosolygott és sokan arra gondoltak, hogy az estélyen még nem látták a vőlegényt a meny asszony - hoz öt lépésnél kisebb távolságra . . . Mindenki tudta, hogy ez a legtisztább érdekházasság, de ezen senki sem ütközött meg. A vőlegény sem szegény, sőt a nagy nevével és rokonszenves egyéniségével talán még több értékel hoz ebbe a házasságba, mint a dúsgazdag Várossy-leánv. Lenkét, mindenki irigyelte, pedig Lenke egész éjszakákat átsirt amiatt, hogy a vőlegényét nem tudja átmelegiteni. Az uj vendégek leültek és kezükbe vettek egy-egv csésze teát. Klárika felfedezett egy kisleányt, akivel együtt éretségizett s azzal vidám beszélgetésbe kezdett. A császári és királyi alapítványi hölgy egy ablakmélyedésbe húzta a háziasszonyt és azzal sugdosni kezdett. De ez a suttogás végigbugott az egész szobán és a vendégek csicsergéséből és nevetgéléséből egyedül csak Lujza tante suttogását lehetett tisztán megérteni. A férfiak a kártyaszobában nem vettek tudomást az uj vendégekről. Benedek Gábor egy chemin-asztal mögött állt és unatkozva nézte, hogy a bankár már nyolcat ütött. Véletlen, véletlen, — ez járt az eszében, az egész élet tulajdonképpen egy nagy chemin-asztal, ahol az emberek jó vagy balsorsa, kis és nagy tragédiája, anyagi vagy erkölcsi egzisztenciája a tét. Egy szó, egy mozdulat, egy hibás lépés, egy elfelejtett szám, egy cigaretta, amely a körmünkre ég, egy ismerős megpillantása, egy szempillantás és az egész iránya megváltozik. Hiába minden, mégis csak véletlenek döntik el az ember életét; a születés is véletlen, a gyermekkor első impressziói is véletleneken múlnak, sőt csak a véletlenek alakítják ki az ember jellemét is és igy maga a jellem is véletlenek láncolatából kialakult sajátosság. Minden azon múlik, hogy az embert milyen helyzetek elé állítja a sors; igaz, hogy ezekben a helyzetekben az ember a jelleme, a vérmérséklete, az erkölcsi érzése, a meggyőződése szerint dönt, de hogy milyen problémák felett kell döntenie — és mégis ez a legfontosabb — ez a vaksors és a véletlen müve. Nezte a kártyásokat és közben a szalonból furcsa, idegen és mégis ismerős, rég nem hallott és emlékszerü hangok ütötték meg fülét. Édes, zengzetes és hízelgő volt ez a hang, mintha hallotta volna már valahol, igaz, hogy nem ilyen tisztán és csengőn, de a hanghordozás, a szavak kiejtése, a dallamos árnyalása a magánhangzóknak —igen, ezt bizonyára hallotta valahol, csak azt nem tudja, hogy kinek a szájából és mikor, Már-már azt hitte, hogy hallucinál. Nem is csodálkozott ezen. Az utóbbi hónapok az idegrendszerét nagyon megviselték. De mégis . . . Ez a hang eleven és innen hangzik a szomszéd szalonból. Ejh, ő mégis megnézi, ki beszél ott ezen az édes orgánumon. Megfordult és egy lépéssel az ajtó felé közeledett. Őt eltakarta az ajtó függönye, de ő jól látta az egész társaságot. Megpillantotta az uj vendégeket és a halkan zümmögő társaságon át ki tudta magának választani a lágyan zengő hangot. (Folyt, köv.)
