Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-02-02 / 5. szám - Farkas Imre: Bakalevél
— írd, ahogy diktálom: Szivem hölgyének, Zsuzsi Balognak, Peczek suszterék mellett, Marosdemeteren. Csönd. — Hát mér’ nem írod? Te. Sürgős ez a levél? — Nagyon. Mer' én elfeledtem a „B betűt. A többit mindéi tudom, de az a nagy „B44 mindig kibabrál velem. — Holnapig eszedbe jut? — Hát hogyne. — Akkor aludjunk. Másnap csakugyan eszébe jutott Domokos Gálnak a nagy B. Elkezdették a munkát. A kék ládára apró viaszgyertyát csöppent ettek. És Domokos irá: — Olyan árva vagyok én ebben a nagy városban, mint a tej. — Mint a tej — ismétlé a végszót az Íródeák. Nagyon hiányzik nekem a te szép szemed, meg az a te facsaratos eszed. — Facsaratos eszed. — Úgy jár ide-oda a szivem, ha rád gondolok Zsuzsi Balog, mint bokrok közt a kelempác-madaracska. Domokos Gál oda vágta a pennát: — Ezt nem irom. — Miért nem irod? — Mer ’ ez marhaság. Mondj szebbet. Akkor irom. — Te! ne figurázd ki az eszem járását, mert téged gyömöszöllek belé ebbe a galambos kópertába. Mi nem jó itt? Hallod-e? — A keleinpác-madár. Azt itt másképp hívják. — Hát hogy hivják? — Mókusnak hivják. — Hát csak hadd hivják. Nekem az mindig kelem pác— Jócakát. madár marad. Domokos Gál félbehagyta a levelet. Elment aludni. Megint eltelt egy nap. Reggel rukkolás, ezer „Doppelrájen-rexum-linxum44, egymásután. Csörgött a Mannlicher, dobbant a láb, úgy vágódtak hasra a bakák, mint amikor a kasza dönti a rendet. Kropacsek ordított. Kopogott az álok, meg a szitok, mint a jégeső. De azért nem történt semmi különösebb baj. A két csókolózós galamb ott pihent a ládikában. A két hadfi vitézül tartotta a haragot. Végre is, Infante rist Kovács törte meg a jeget. Ahhoz büszkébb volt, hogy szóljon a másiknak. Csak egyszerűen rágyújtott a kis pipára. A nemzetiszin bojt ránevetett Domokos Gálra. Az nem bírta sokáig ezt a látványt. — Hát írunk? Vállat vont a másik. — írhatunk, ha éppen akarod. — Sürgős? — Nem túlságosan sürgős. — Akkor írjunk. Megint lekuporodtak az egyszál gyertya mellé. Domokos Gál erőt vett a pajtásának a stílusa fölött érzett undorán. És nyögve irta le az inkriminált szót: — Kelempác'-madaracska. Csönd lett. A diktálás megakadt. — Most kellene valami nagyon szépet írni. — Például: micsodát? — Például: a galambról valamit. — Megint egy madár! Sok lesz a madárból, te! — Hun van itt még egy madár? — Hát a kelempác-madár. — Az nem madár, te. — Hát micsoda? — Te mondád, mókus. meggyógyítja a szivet, de cudorbajó köszvéngt és az anyagcsere, valamint a belső kiválasztás betegségeit is jénges eredménngel ggóggdja Qndalatórium ■— dg ész évi idény ■—■ dietegvizsgáló és gyógyintézet dibensdy dr. egyetemi tanár vezetése alatt •—■ diöntyen •—• dledtrodardiográf déegyi laboratórium ■—■ dterz professzor, a diváló berlini sziospecialista szerint a szívbajod legjobban a főszezonon divüli időben dezeldetöd ■— df érjen magyar prospedtust a fürdőigazgatőságtól Domokos ránézett a pipabojtra és lenyelte, amit mondani akart. — Hát írjuk a fülemülériil. — Hát írjunk. — De ne máma. Holnap. Kifáradtam ezekben a tárgyalásokban. — Hát jó, holnap. Két perc múlva aludtak, mint a mormota. Egy hétig készült a levél. Még csak az aláirás körül volt egy kis csetepaté. Domokos Gál odaírta, hogy infanterist. Ez nem tetszett János Kovácsnak. Vitáztak a dolgon másfél napig. A pipabojt meglengett. Domokos Gál kivakarta az infanteristát. — Holnap kimenő! Megyünk billogot venni. De nem mentek. Mert még aznap megállott a Trencsén-téri nagy kaszárnya előtt egy ekhós szekér, abból mindjárt odavándorolt a kapualjba egy kis tulipános láda, egy kulacs, amelyben kőrösfői vinkó kotyogott, egy akkora füstölt sonka, hogy alig fért he a kapun, azután perec; tarisznyában egy félig hervadt bazsalikomcsokor és a végén kilenc szoknya, mind a kilencben pedig Zsuzsi Balog, Infanterist János Kovács szive választottja, A hölgy igen kimért volt. — Nem Írtál levelet, hát eljövök magam. A legény végignézett a fehérnép kellemein, táguló orrlikkal szívta be a jó kőris virágszagot, a templom jutott eszébe, vasárnap. Örömét csak egy dolog homálvositotta el, egy füstfelhő, melyet épp akkor eregetett Domokos Gál irástudós egyén az ő kedves kis makrapipíjából, éppen az orra alá. Azután megpróbálta átfogni Zsuzsi Balog derekát, amennyire lehetett a sok szoknyától és kijelenté: — Tgv van rendjén! Sohasem irok többé levelet.
