Képes Hét, 1930 (3. évfolyam, 1-7. szám - Prágai Magyar Hírlap március-novemberi melléklete)
1930-01-05 / 1. szám - Surányi Miklós: És mégsem véletlen!...
& véletlen! . • • regény dhia: Áulányi Wi^léó i. Benedek drámairó a színházba igyekezett. Lassan, elgondolkodva, kelletlenül lépkedett a Kossuth Lajos= uccán s arra gondolt, hogy tegnap nagy ügyetlenség volt ott nem hagyni a kártyaasztalt az első ezer pengő veszteség után. Hiába, a szerencsét nem lehet erőszakolni. Szerencse . . . véletlen. . . buta, vak, kegyetlen sors . . . hiába, a kártyában nincs rendszer, nincs logika, nincsenek lélektani törvények... legfeljebb statisztikai megfigyelések tehetők . . . utólag, de abból semmi haszon. A szerencsejáték nem élet, hanem . . . talán matematika . . . vagy mi. nem is érdemes foglalkozni vele. Néhány ismerős köszöntötte, valaki meg is akart állni, hogy beszélgetésbe elegyedjék vele, de ő hiivös, sietős kalapcmeléssel jelezte, hogy most más dolga van. Határozottan bosszantotta a tegnapi vesztesség. A Körút sarkán eszébe jutott, hogy a színházba ma Várossyékkal találkozik, akiknek megígérte, hogy előadás után a társaságukban fog vacsorázni. Ez is elkedvetlenítette. Most rossz hangulatban van és bosszantja, hogy az öreg Várossyné valósággal kiszemelte őt jövendőbeli vejének. Neki pedig a hosszú, sápadt, sovány és rekedt-’ hangú Várossy Lenke egy csepet sem tetszik. (Tegnap ha negyed egykor felkel, ötezer pengő nyereséggel zárja a napot, de ő lusta volt felkelni és ez a pillanatnyi lomhaság még másik ötezer pengőjébe került). Mégis elment a színházba. Várossyék páholyában még senki sem mutatkozott. Várossyék elkéstek. Az első felvonás közepén lihegve jött a nagyobbik Várossyfiu, hogy baj van, baleset történt, apa a lépcsőházban megbotlott és kificamodotta a bokáját. A család otthon maradt. Benedek Gábor mélyen sajnálkozott és az első felvonás után otthagyta az előadást. Visszaballagott a Kossuth Lajos-ucca felé. Egy pillanatig úgy érezte, hogy el kell mennie a klubjába és vissza kell nyernie az ötezer pengőt. De útközben találkozott Szinay Gyula képviselővel s az közölte vele, hogy a klubban ma nincs játék. Szinaylt szívből utálta s megvetette ... A notórius kártyás megjegyezte : — Csak éjfél után jön el az ezredes, aki revancheot Ígért neked. — Akkor elengedem neki — felelt Benedek fanyarul fáradt vagyok és különben is . . . Hirtelen megvillant az agyában az az elhatározás, hogy többé nem játszik. Őrültség az egész. Ő nem született kártyásnak. Ő munkás, komoly, szolid és takarékos ember s amellett a hivatása is olyan, hogy nem tűri a felesleges idegfáradalmakat. Íróembernek koncentrálnia kell magát a saját fantáziájának izgalmaira s egyébként is méltatlan, hitvány, alávaló dolog az egész, a játék demoralizálja az embert, tönkreteszi az életet, kiöl az emberből minden magasabb ambíciót . .. Példa rá ez az elzüllött Szinay. — Kedves Gyulám — vágta ki hirtelen elszántsággal — közlöm veled s mondd meg barátainknak is, hogy többé nem játszom. — Nem mégy a pénzed után? — kérdezte a másik álmélkodva. Nem. Többet ér, ha dolgozom. Szervusz. Szinte futva sietett haza. Bekapott néhány falat hideg húst és felhörpintett egy csésze teát.- Most dolgozni fogok — mondta magának csendes ujjongással afelett, hogy uj életet kezd. Benedek Gábor vagyonos veszprémi családból származott, Budapestre csak huszonkét éves korában jött, hogy szigorlatozzék. Ennek éppen tizenöt esztendeje. A szigorlattal még most is adós, ellenben négy-öt darabjának óriási sikere volt, a nevét kölföldön is ismerik, arról van szó, hogy az idén az Akadémiába is beválasztják, szép, magas, szőke gavallér, finom és színes úri életet él, rengeteg pénzt keres, pedig a birtoka is szépen jövedelmez, de kissé túlságosan szereti a kártyát. Ezt is gavallérosan és előkelőén csinálta, nem is mondhatja, hogy nagyon ráfizetett, de érezte, hogy munkaképességét é> kedélyét veszedelem fenyegeti, ha nem hagyja abba. Az utóbbi időben kezdi unni a legényélctet is, valami különös, fájó, édes epedéssel vágyik a családi élet kényelmes és puha örömei után s az édes anyja is sokszor írja neki, hogy a Benedek-családnak immáron ő az egyetlen és utolsó férfiivadéka . . . Nekiült, hogy készülő drámájának megírja a második felvonást. A tekintete azonban egy aranyszegélyíi kartonlapra esett. Várossyék meghívója volt a Parkklubban rendezendő estélyükre. — Igaz az öreg ur kitörte a lábát. Illenék, hogy telefonon kérdezősködjem a hogyléte felől. Kezébe vette a kagylót. Tizenöt’hetvennégyet kérem.-- Halló? Itt Benedek. — Kicsoda? — Benedek Gábor. — Az iró? igen. Ttl 15—44 — felelte egy ezüstcsengésü édes női hang. — De nem baj. Boldog vagyok, hogy hallom a hangját. Gábor fülét kellemesen csiklandozták a lágy, hízelgő szavak. — Ki beszél ott? — kérdezte nyájasan. Egy rajongója. — Szabad a nevét? Felesleges. Maga úgysem ismer engem. De nekem kimondhatatlan gyönyörűségem telt az udvari színház legutóbbi újdonságában. Gábor egyszerre felemelkedett. Lehet, hogy az irók általában felemelegednek, ha valaki dicséri a müveiket. Benedek szívesen hallgatta az ismeretlen hölgy hódolatát és hosszú percekig beszélgetett vele telefonon. Amikor a hölgy elbúcsúzott tőle, megkérte, hogy legközelebb hívja fel, mert nem emlékszik arra, hogy valaha zengőbb, kifejezőbb, érdekesebb és lelkesebb női hangot hallott volna. így kezdődött el Benedek Gábor és Kutassy Klárika regénye. Télen, december hónap első napjaiban.
