Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Szederkényi Anna: A kis görög
1. Lady Drummond-Hay, a világjáró Zeppelin egyetlen női utasa. 2 Mathematika-óra egy japán leánygimnáziumban. alatt, vagy pedig a saját kenyerét eszi. Az asszonyok kitartanak egy mellett, vagy pedig rájárnak a mézre, ahol érik. Ezt mindegyik magával hozza. Ahogyan az anyjuk a világra szülte őket. Ezt persze nem szokták igy megmondani. Az emberek szeretnek szépet hazudni maguknak. Utóvégre igy könnyebben bírják hurcolni az életet. — Az az asszony akkoriban... vagy talán úgy mondhatnám; én voltam abban az időben annak az asszonynak ... Hirtelen hagyta abba. Mégis elé bámult a fültkarikába. Nézte benne a finoman kialakuló körvonalakat. A hajladozó derekat, a válla hófehérjét, a karja ívelését... — Öregedő legény voltam én már és ő a töviről hasadt fiatalokat szerette. A fiatalok forrósága és piros vére... Azzal fűtötte, táplálta a hervadó testét. De én mégis kellettem. Azoknak az óráknak, amikor az. árnyékok hoisszura nyúlnak és elkezdenek az élők körül imbolyogni. És nem lehet elhessegetni őket, mindenüvé néznek, minden sarokba odalátnak. Olyankor kellettem én. Az asszonyok csak a férfiaknak merik bevallani cudarságaikat. A másik asszonnyal együtt bűnözik az ártatlan vagy aljas kis kalandokat, összeszürik az apró szemérmetlenségeket, — de a gyilkos órák gyötrelmeit csak férfival bírják megosztani. Mert tudják, hogy a férfi mindig hajlamos a bűnbocsánatra. Ö maga siet a mentséget megkeresni... szépít eni. Amint üldögéltünk a hallgató szobában, azt kérdezte tőlem az asszony, emlékszem-e még a kis görök áttaséra? — Persze, hogy emlékszem, — feleltem neki és nem állhattam meg, ezt is hozzátettem — vagy azt hiszi, hogy hogy el lehet felejteni azt a drága, szép fiút. — Nem lehet elfelejteni, — felelte ö komolyan, — látja, én sem bírom. Különösen ilyenkor, estefelé. Nem tudom miért, mintha hófehérben úszna lefelé valami mélységes víz fölött. Arccal lefelé fordulva. Nyitott szemekkel is látom. Talán sokat sir utána valaki, aki nagyon szerette .... Elhallgatott. Én is. És ott úszott lefelé körülöttünk valakinek szüntelen omló, sós könnyeiben a kis görög attasé. Szép fiatalember volt. Olyanok voltak a fiatal görög istenek. Tiszta volt a homloka és a szeme még dajkálta az ártatlan álmokat. Hosszú pillái alatt az első szerelem finom ábrándjai. És belebolondult az asszonyba, mikor először meglátta. Éppen azzal az asszonnyal kelllett találkoznia. — De az asszony is. Kell, kell akarom... Került, fordult, villogott, és már hurcolta is neki a nagy, feketeszeunü fiú vérpiros rózsáit. — Azon az estén visszajárt kísérteni a görög fi-u lelke. Az asszonynak kinyílt a szive és beszélt róla fájdalmas nyíltsággal. — Olyan szavakat mondott ez a fiú az első szerelmes estén, aminőket még nem hallottam férfi szájából. — Ugye nem fog kínozni sokáig? — ezt mondta nekem akkor este. Mintha késsel szúrtak volna belém. — Kínozom? — dübörgött bennem, -— kínozni tudom? — ezt még nem vallotta meg soha egyik sem, ilyen alázatos őszinteséggel... De én magam is ... Mertem-e valaha is egészen őszinte lenni, minden fentartás nélkül, — kicsit elhallgatott az asszony, kibámult a nyitott ablakon át a messzi hegyekre. A legszélén karéjban magas fák nyújtózkodtak. Belekapaszkodtak az ág aljába-és himbálták onnan lefelé magukat, miint hosszu-hosszu rojtokat. Olyan messzire volt attól az ablaktól az ág, hogy a fák, mint a rojtok az ág széléről. Azért lehetett úgy beszélni a földi ember dolgá-Szabó Árpád, Nagysalló: „Arabok“. (Pályamű.)