Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
hogy hamar megszokja és megszeresse uj gazdáját, szenvedélyesen öllébe ugorjon és mókásan eljátszogasson kabátjának azzal az ujjával, amely laposan és üresen fityeg a levegőben. Majdnem úgy érdeklődött eziránt az üres kabátujj iránt, mint ifjabb Winter Aladár. Vagy vadul nyargalászott végig a lakáson éis életet ugatott Álmokháza csöndjébe. Karrnel ilyenkor hálásan simogatta. Ördög a fekete szőrben elveszett két szemével megértőn nézett rá, mintha azt mondaná: — Esz kell neked, ugye? Ez a csúnya, üdítő, jókedvű, egészséges ugatás ... Karrnel egy pár napig a Torkával eltöltött délután emlékén élősködőit. Késő éjszakáig ki sem mozdult hazulról. Terkát várta, mikor jön el megint. A telefont nézte, mikor szólal meg. Egy párszor arra gondolt, hogy bemegy a Danubiusiz-pincébe. De mindannyiszor letett szándékáról. Minek? Csak azért, hogy Terkát lássa? Wax melllett lássa, csinos fiuk társaságában lássa? Végignézze, hogyan mennek föl megint a Veres Pálnéuccai lakásba, inni, kártyázni... Ezt a Terkát nem akarta többé látni. Csak azt a másikat, aki vele együtt ment végig a Szondy-uccán. Azt, aki megfogta a kezét, amikor elindultak Álmokházának a kapuja felé. Azt, aki mellette állt az ablakban és átnézett a túlsó sorra, oda, ahonnan valamikor a kisfiú égő és szánakozó tekintete rajongott feléje. Hol van ez a Terka? Mit csinál? Nem bírta a bizonytalanságot. Éjfél tájban megszállta a nyugtalanság. Küzködött. Egy félóráig ... egy óráig ... Azután elrohant hazulról, szédülten kóválygott a Danubiusz körül. Nem ment be. A véletlenben reménykedett... hátha épp most jön ki, találkozik vele. Belehuzódott valamelyik kapualjba. Mindenféle emberek jöttek-mentek, lármás férfiak, halkan nevetgélő nők... Terka nem volt köztük. Akkor megijedt. Hátha nincs itt, máshol vian, otthon van vagy valakinél van? Óvatosan elindult a Veres Pálné ucca felé, akkor már vigyázott magára... nem szabad, hogy meglássák, Torkának sem szabad megtudnia. A házak árnyékában lopakodott előre. Megállt a ház előtt. Terka ablakai sötétek voltak. Ez megnyugtatta. Otthon van, alszik. Hát Wax ur? Minden éjjel ott alszik? Minden éjjel rátapiasiztja száját arra a forró szájra, amelynek ő megnyugtató hűvösségét érezte eddig csak? Visszament a pince elé. Várt. Megesett vele, hogy azok az ablakok, amelyek imént sötétek voltak még, hirtelen kivilágoisodtak. Az egész lakás. Vagy csak a hálószoba. Úristen, mi minden függ attól, hogy egy lakás, egy szoba világos-e vagy sötét! És semmit sem .lehet megtudni! Smokingos urak jönnek ki a kapun, tisztek, asszonyok, Tumma ... Maradt-e ott valaki? Ki? Vagy ott se volt? A házmesterrel kellene beszélni... pénzt adni neki, megtudni... ebben a rohadt világban ezt tenné minden józan ember... nem lehet! Tummával kellene beszélnie ... ez talán megoldás ... nem, nincs kedve hozzá, szégyelné. Semmit sem lelhet csinálni. Várni kell, várni. — Ma nem! — mondta Terka. Ezzel azt is mondta: valamikor igen! Várni kell, várni. Földultan, fáradtan vetődött haza minden reggel. Ördög boldog ugatással rohant eléje, nyakába ugrott, kerek piros kis nyelvével megnyalta kezét, arcát. Karrnel odavánszorgott az íróasztalhoz, beleroskadt a székbe, elővette naplóját és írni próbált. De nem volt hozzá türelme. ( Folyt, köv.) Magyar író sikere egy cseh színpadon. Fodor László „Templom egere“ című vigjátékát nagy sikerrel játsza a prágai Burián-szinház. Vlasta Burián és Mary Sedlácková, a darab főszereplői.
