Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-27 / 4. szám - Jarnó József: Ezüstlakodalom
Berger Oszkár, az eperjesi származású világhírű karikaturista a „New York“ Hapag-gőzös fedélzetén. A berlini gyerekek kedvenc ródlizóhelye, a Birodalmi Gyűlés palotájának kocsifeljárata. Akik a telet nem veszik tudomásul. Bécsben uszóklub alakult, melynek tagjai a farkasorditó hideg ellenére mindennap megfürdenek a Dunában. — líonnan tudta iueg? Honnan tudhatta illeg? — morogta maga elé a tanácstalan szavakt. ... Néhány perc múlva, mikor a szobaleány a másik virágcsokorral a kezében belépett, Hámoriné arcáról már teljesen lemosták a festéket a könnyek. Vili. A zsuron pompásan mulattak az asszonyok. Hámoriék ezüstlakodalmának füstbement megünneplése volt az egyetlen beszédtéma. A történetet pontosan ismerte mind a nyolc asszony, de azért feszülten figyeltek, mikor Somogyiné elmondta az „esetet“. Azzal mondták le a bankettet, hogy a Sári beteg. Ilyen szamárság! Ha már kisült, hogy nem olyan fiatal, amilyen szeretne lenni, legalább jó képet vághatott volna a dologhoz... Akkor nem is lenne ennyire nevetséges a dolog! ... Most már egyszerre beszélt mind a nyolc asszony. Mindegyikük fontosnak érezte, hogy elmondja a véleményét. A hangkáoszból csak egyes mondatok emelkedtek ki: — Tapintatlanság volt Gérecztöl, hogy bankettet rendezett. Ismeri a Sárit, tudhatta volna, hogy szeretné fiatalítani magát! — Miért lett volna tapintatlanság? Nem szégyen az. ha valaki megöregszik! — De nagyon kellemetlen! — Nem is Gérecz rendezte a bankettet, de Hámori; megelégelte, hogy a felesége még mindig a kacér kislányt játsza, hát rá akart pirítani... — Most kisült, hogy legalább negyvenöt éves a lelkem! Még akkor is, ha húszéves korában ment is férjhez ... — Van ö már negyvenhét is! — Szamárság, hogy betegnek tettette magát: ezzel már úgyse tagadhatja le, hogy negyvennyolc éves. Herezné fontoskodva hajolt Somogyinéhoz: — Mondd, Gizikém, mit irt neked a Sári? Tulajdonképpen mivel mondotta le a bankettet? — Azzal, hogy influenzás. Valaki komolykodó képpel jegyezte meg: — Dehogy is influenzás, kanyarója van. Az ö korában mindenki átmegy ezen a betegségen! — Nem kanyaró, most jönnek a fogai... Attól lázas! IX. Hámoriné óvatosan suhant ki a lépcsőházból, mely Vértes legénylakásába vezetett. Az uccán izgatottan nézett körül: nem látta-e meg valaki... Izgatott, siető léptekkel indult meg a Fő-tér felé. A gondolatok zavarosan kóvályogtak a fejében: megcsalta az urát, először csalta meg huszonötévi házasság után... Lelkiismeretfurdalást igyekezett felkorbácsolni magában, de ez sehogyan sem sikerült. — Utolsó vagyok! Bukott asszony! Szeretőm van! — gondolta el, de az ostorcsapásnak szánt kegyetlen szavakat kéjes simogatásnak érezte, mögöttük diadalmasan ujjongott az öröm: — Fiatal vagyok! Kellek! A Fő-téren, mikor az ismerősök köszöntését fogadta, már úgy érezte magát, mint a diadalmas hadvezér. Az egyik uccakereszteződésnél Risztics jött szembe vele, egy másik fiatalember társaságában. Mindketten nagyot köszöntek, de Hámoriné úgy látta, hogy Risztics száján gúnyos mosoly suhant át. Elkeseredett dühöt érzett s szinte szerette volna megmondani a fiatalembernek, hogy a szeretőjétől jön. IX. Vértes unatkozva járkált fel s alá a szobájában, melynek mindegyik zugából Hámoriné parfümjének a szaga ömlött feléje. — A megközelíthetetlen asszony! Mbah . ..
