Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-09-01 / 35. szám - Földi Mihály: Prof. Téli Lajos szinházba megy

Hamlet. Mégis

csak érdekes véletlen! Jegyet

váltott, a ruhatárban hagyta kabátját, kalapját s besétált a nézőtérre. Alig foglalt helyet, máris idegesen felállt. Nyugtalanitóttá a tömeg, amelyben teste észrevétlenül eltűnt. Tárgyalni kezdett a jegyszedővel, hogy cseréljék ki helyét, mert az első sorban akar ülni, de már elsötétedtek a lámpák, harangütés hallatszott a színpadról, különös morajlás csapott fel az emberek körül s le kellett ülnie.

Egymásután következtek az ifjúságából jól ismert képek. A bástyatér, ahol Francisco őrt állt. Ki vagy? — kérdi Bernardo. Jött

a szellem s Marcel

lus kijelentette:

Elment, felelni nem akar. Kakasszó hallatszik. Egy pillanatnyi sötétség után trónterem látszott s különböző régies ruhákban színészek jelentek meg a színpadi fényben Egyik azt állította magáról, hogy király, a másik azt, hogy királyné s ebben a hírben is viselkedtek. Jött egy színész, testhez álló fekete ruhában, mindenféle szörnyű dolgot szavalt s úgy viselkedett, mintha Hamlet volna. Téli Lajos professzor egyre nyugtálanabbul figyelt. Mi jogon állítja magáról ez a vastagszáju férfi, hogy ő a dán királyfi? Hol, mikor egyeztünk meg ebiben? Miért ő a Hamlet? Csak azért, mert a színigazgató barátságból vagy hozzáértésből, vagy jobb híján ráosztotta ezt a szerepet? Hát mit játszanak itt? Szerepeket? Megtanultunk bizonyos szavakat, vagy elmondjuk a súgó után s akkor már minden rendben van? Miért kell akkor már elhinnünk, hogy ő a Hamlet? Vagy a tömeg itt, ameíly szótlanul figyel és egyre fokozódó érdeklődéssel résztvesz a játékban, ez is hozzájárul mindehhez? Van egy megállapodás, amelynek értelmében ez az erős állkapcsa egyén, ez a Hamlet? Miért? Mégis csak különös ez ... Ugyanakkor, amikor dolgozó, alkotó és robotoló emberek elindulnak a színház nevű épület felé, a pénzükért játszanak, ugyanakkor a város legkülönbözőbb részéből felikerekednek emberek, akiket szinészeknek hívnak, akik egészen alacsony kis kapukon mindenféle hátsó szobákba vonulnak, ott levetik polgári ruháikat, testükre egészen különös ruhákat húznak, arcukat kifestik és álarcokba bujtatják s itt kijönnek és a villanyfényben mindenféle, előre ismert hosszabb - rövidebb beszédeket tartanak... És ezért pénzt, fizetést, jutalmat, tapsot kapnak. Nem különös ez? Ha mindezt józanul elgondolja az ember, őrültségnek látszik.

Mig mindezen tűnődött, uj szín tárult eléje. Szoba. És a megszükitett színpadon megjelen egy nő. Bizonyára színésznő. Fehér, hosszú, lelógó ruha van rajta, fejét vastag, szőke hajkoszo.ru díszí

ti. Bizonyára ezt a kisasszonyt bízták meg Ophelia szerepével. Hallgassuk csak. Most azt mondja:

„Csak nemkétled ezt?“ Ez boszszantóan hangzott. „Ugyan, nem több?!“ — kérdezte később s ez üresen kongott. Majd hosszabb beszéde következett: „Őrzőmül e szép lecke jó tanácsát szivembe zárom. Ám magad se tégy, Jó bátyám úgy, mint a rossz pap, ki másnak Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatva, Hiú, könnyelmű kéjeméként halad Az élvek rózsás utjain maga S tanának fittyet hány...“ Ezek a- hangok kétségtelenül bizonyos hatást tettek Téli Lajos proifeszszorra, bár az egész együtt komikusán együgyű és átlátszóan hazug volt. Csak éppen egyes szavak kondultak benne mélyebben, igy ezek: Hiú, könnyelmű kéjeneként... Néha szigorlatoznak nála szorgalmas és ambiciózus kisasszonyok, akik feltűnő folyamatossággal válaszolnak a kérdésekre, de szapora hangjuk csengésén megérzi, hogy alig értik az eldarált szöveget. Ez a szinészkiisasszony sem látott a mélyére azoknak a szavaknak, melyeket itt szendén elsuttog. Az égbe tüskés, zord ösvényt mutatva, Hiú, könnyelmű kéjencként halad Az élvek rózsás utjain maga... — ez a kisasszony ezt nem érti. Egyébként is, valahogyan az egész teste — s testéhez számítva mosta hangját s szemének fényét is ellentmond annak a látszatnak, Az újkor szimfóniája: beton és vas. (Photo Bálié.)