Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Földi Mihály: Prof. Téli Lajos szinházba megy
amelyet velünk el akar hitetni. Először is, nem' szőke ez a kisasszony, hanem barna. A bőre minden festéken és fehér ruhán feketén áttüzel. A szeme furcsa keveréke a lányos ártatlanságnak, a boldog asszonyi tudásnak és az emberi büntudatos szomorúságnak. A szája kíváncsian és kielégíthetetlenül vágyakozik. S karcsú és finom teste ravasz, makacs és forró. Ez a kisasszony soha életében nem hajlandó „tüskés zord ösvényen“ az égbe haladni. Nem is haladt. Miért hazudik akkor? Mert ebből él? Nem, nem lehet egyszerűen csalással vádolni ennyi sok embert; sokkal mélyebbnek látszik ez a csalás. Itt mindenki azt akarja, hogy becsapják. Ez az egész épület, úgy, ahogy van. színésziestül, közönségestül, mindenestül együtt az emberi őrületnek egy hatalmas palotája, amelyben úgy beszél egy író, hogy ne ismerjenek a hangjára, úgy viselkedik a színész, hogy ne ismerjenek rá mindennapi alakjára s úgy ül egy tömeg ember, mintha valóságnak venné a játékot. De miért a hazugságnak ez a hármas bűnszövetsége? Nem őrület ez? Nyugtalansága még fokozódott, amikor ez a fehérruhás Ophelia a vastagszáju Hamlettel egy jelenetben találkozott. Már beletörődött abba, hogy ez alkalommal jelképezze a sápadtlelkü királyfit és már azt is hajlandó volt megbocsátani, hogy ez a különösen érdekes színésznő elhiszi, hogy ez az a Hamlet, aki őt kolostorba küldi. „Eredj kolostorba!“ De idegesen felemelkedett helyén, amikor 0- phelia igy válaszolt: „Ó ég hatalma, állítsd helyre öt!“ Mert Hamlet most ezt mondja: „Hallottam ám festegetőzéstek felöl is jó sokat, épp eleget; istenadta arcotokra másikat csináltok. Aztán még nyeglésikedtek, illegtek-billegtek, zugtok-bugtok; Isten teremtményeinek gúnyneveket adtok s tudatlanságot mímeltek csupa kacérságból. Eredj, nem kérek én már efféléből; belebetegedtem“. Előrehajolva figyelte e szavaiknál a színésznő arcát. Megdöbbent, mennyire egyszerű, változatlan s mennyire nem akar többet kifejezni üres részvétnél és fájdalomnál. Alig tudott már a helyén maradni; Modern könyvállvány. felháborodása pillanatról-pillanatra mélyült, növekedett. Mégis csak van oka annak, hogy az emberek itt összegyűlnek és mindenáron játszani akarnak! Keresnek, kutatnak itt valamit és évszázadok óta teszik ezt! S ekkor jön itt egy ilyen forrószáju színésznő és közönyösen vagy fölényesen, szinte kacéran továbbsiklik a legveszedelmesebb jelenetek fölött. Kivilágosodtak a lámpák. Egy pillanatig habozott, aztán —- gondolta — elintézi ezt a kérdést. Vonzó mennyiségű borravalót adott egy szolgának s elvezettette magát a színésznőhöz. Beküldte névjegyét, egy-két percig várakozott, egy túlságosan illatos ur kilépett az öltöző ajtaján, majd a szolga utat mutatott neki. Belépett. Ophelia állt előtte. A feje az előbbi Ophelia volt, de a ruháját már levethette, mert könnyű és illatos köpenyt viselt most. Meghajolt. Mosolygott. — Bocsánatot kérek, — mondta egyszerű, komoly professzori hangján — hogy hibátlan prókátorként betolakodom ide, de úgy érzem, hogy szinte a közönség küldött. Ophelia, ki már elkészült a leghizelgöbb és legkellemesebb bókokra, hellyel kínálta meg a profeszszort. Leültek. — Tiltakoznom kell az ellen, — folytatta ingerültebben Téli Lajos — tiltakoznom kell a közönség nevében az ellen, hogy ön Ophelia ruhájában ne 0- pheliát játsza nekünk. A színésznő nem értette. — Kérem, önnek Hamlet azt mondja: God hath give.11 you face, and you máké yourselves another. Érti? Bosszúsan cigarettára gyújtott a színésznő. — Nem értek angolul. —- Az is baj. Mert önnek azt mondja az a szerencsétlen férfi, aki szereti önt: Isten adott neked egy arcot s te csinálsz magadnak egy másikat. Ezt néni ok nélkül mondják önnek. Az a költő, aki emiatt szenvedett, nem ok nélkül mondatja ezt. Az emberek, akik itt összegyűlnek, nem • ok nélkül akarják hallani ezeket a szavakat. — Hiszen ... hallották?!
