Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-01 / 35. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
-—- Soka.t gondoltam magára. Régen. Amikor nem is találkoztunk még. Lausanneban, Párisban... mindenütt. A tekintetét nem tudtam elfelejteni. Haragudtam ■mindenkire, aki sajnál. Maga volt az egyetlen, akinek n cgíbcesátottam. Néha meg is vigasztalt. Megrezzent, hirtelen belekapaszkodott Karínéi karjába. Gyorsan, izgatottan lélekzett. — Menjünk át a túlsó oldalra. Onnan akarom nézni... Megálltak 'Szemközt, a házzal. Terka életelenül, üres ■tekintettel meredt a vörös téglákra, a kapu fölött hivalkodó cin erre, a kutita hajló lovagra és a két meztelen ■asszonyra. Soká, álltak igy mozdulatlanul, szótlanul mindketten, végre egjmás mellett, egymáshoz simulva, úgy ahogy húsz évvel azelőtt kellett volna egymás mellett állniok, két gyermeknek. A vörös ház kapujából, ablakaiból. minden téglájából emlékek zavaros ijesztő tengere csapott le rájuk, elborította, fojtogatta, égette és m egvakitctta eket, hogy arcuk eltorzult bele, eltépte őket egymástól és sodorta megint az egyiket, jobbra, a másikat, balra, ismeretlen örvényeken és mélységeken keresztül parttalan sorsok ic’é. Terka emlékei. Karmel emlékei, húsz elmúlt év és két hét emlék,ei, a tegnap emlékei, a ma emlékei, a pillanatnak az emlékei összesürüsödve egy mindent elsöprő rettenetes áradásban ... Álmokháza, Szerelemháza, Poklokháza, Halálháza, Életháza ... —- Álmokháza! — mondta Karmel, Először mondta ki fenhangon ezt a nevet. Terka fölccsudott. Csodálkozva kérdezte: —■ Álmokháza? — Gyermekkoromban neveztem el. Megfogták egymás kezét. Szótlanul indultak a kapu felé. 10. A kandallóban égett a tiiz. Terka a hosszú tavaszi séta után fázósan kuporodott bele a nagy karosszékbe. — Meséljen el mindent! — mondta, mialatt Karmel a teával foglalatoskodott. — Ki maga? Mit csinált az életével? Tudni akarom. — Hol kezdjem? Akadozva fogott bele, de lassan-lassan belemelegedett. Terka figyelmesen hallgatta. Odakint alkonyodott már, a homályban elmosódtak a bútorok vonalai, ő maga is belesüppedt a homályba alaktalan fekete tömegnek, amelyből fehér keze nyúlt csak előre kísértetiesen, ahogy teáját kavargatta. Karmel merőn nézte ezt a fehér kezet, arra gondolt, hogy sok évvel ezelőtt egy bécsi mulató páholyában ült, elsötétített nézőtéren. Valami ekzótikus táncosnő táncolt az alulról gyéren világított üvegparketon. De ö nem a táncosnőt nézte. Szemközt egy páholy párkányán fehér női kéz nyugodott, csodálatos drágakő szikrázott egyik ujján. Ezt a kezet látta csak mozdulatlanul lebegön a magasban, mint valami idézett szellemnek a materializált kezét. Talán ugyanazt a kezet látja ma is, talán Terka ült abban a páholyban. Fekete csönd ereszkedett a szobára, amikor Karmel abbahagyta a hosszú történetet. Eltűnt a fehér kéz is, eltűnt minden. Egyikük sem mozdult meg. Nagysokára szólalt csak meg Terka: — El akarom olvasni naplóját is. Karmel megkinzottan tiltakozott: — Nem. Ne tegye ... nem öröm se magának, se ... Nem folytatta tovább, megijedt, hátha Terka éppen olyan váratlanul lemond róla, mint amilyen váratlanul kérte. Ez még borzasztóbb lett volna. Meghunyászkodott. (Folyt, köv.) Velence. (Szabó Árpád, Nagysalló, amatőrfénykép pályázatunkra beküldött felvétele.)
