Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-25 / 34. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és Uraim - Márai Sándor: Végre egy gentleman!
к HONIRA Jhr•#/> * # > C/4)U|/uM*V «£• ez a kéregető, aki laz imént idelépett kávéházi asztalomhoz, jó emberismerő, sőt magasabb tömeglélektanról is van fogalma. Ezenkívül tudja a kort és a várost, amelyben él. Erre alapítja karrierjét. Ugylátom, sikerrel. Azóta a hatodik asztalnál tart és mindenütt kapott legalább húsz fillért, minthogy én is annyit adtam meki. Már hogyne adtam vo’na. Idejön az asztalomhoz, ahol éppen ezt az izét kezdem írni, persze nem őróla. Rongyos ruha 'rajta, arca borotválatlan. Különös, tompa, tágranyilt tekintettel néz rám. Aztán csak ennyit mond síri hangon: — A tébolydából jövök, kérek egy kis támogatást. Lecsapom a tollat, muszáj, el .tévés: em magam. ' I — No hallja, barátom! ez már mégis sok egy kicsit! Sok trükköt hallottam maguktól, de ilyet még... Mi az, hogy a tébolydából jön Fenyegetés? .Zsarolás? Esetleg torkomnak j esik, ha nem adok, mi? felelősség nélkül, mi? legfeljebb visszaviszik, mi? Ö, szerényen: — Kérem, nem vagyok közveszélyes. — Szép magától. De mit gondol — hátha pechje van? Hátha én vágj ok az? Nem volna csoda, maga már |a hetedik kuncsaftom, negyedórán belül. Tetszik nekem saját elmésségem, rajtakapom magam, hogy alattomban kétoldalt kacsintok, hallották e a szomszéd asztalnál. Noblesse obiige: mindenesetre legalább húsz fillért adsz ilyenkor neki, jutalmul, hogy alkalmat adott remek humoros vénád csillogtatására. — Micsoda? A tébolydától? |Hsilód, Rudi? Azt mondja, egyenest a Lipótmezőről jön! Mondja, kérem, nem i.m.ri ezt az urat itt? Ez is onnan jön ! Nagy nevetés, húsz fillér. A harmadik asztalnál: — Igazán? Ne mondja? Miért nem várt még egy napig, én mentem volna te magához! A negyedik asztaltól már liivják. — Hé! Bácsi! Jöjjön csak ide! Igaz, hogy maga egyenesen a tébolydából jön? Nagyszerű, nem mondaná meg, mi az értelme (ennek a futurista versnek itt, az újságban? 1 És igy tovább .Pesten vagyunk, helyben vagyunk. A tébolydás lember megtalálja számítását. Nagy ember ő, prófétalélek. Egy 'vétesz, aki bennür.ktt lóvá tesz. Szépen keres a hiúságunkon. Kivéve az enyémen, mint látom. Egy cikket megért nekem. Karinthy Frigyes. Monomániás ember vagyok s ezért bizonyos megrögzött kéjjel térek viszsza „Ogyoe“ c. néhány hét előtt megjelent cikkemben említett kulcsregényre, melyet színházi hetilapunk közöl folytatásokban s ha beverik a fejemet, akkor is azt mondom, hogy minden héten elolvasom az érdekfeszitő folytatásokat és szürcsölöm minden egyes sorát, mert soha senki ilyen tökéletesen nem irta meg, hogy mi Pest, ahol ilyen regényt lehet Írni, mint a regény ismeretlen szerzője. Ne mondják azt, hogy szúnyogon ^nyargalok, melyből elefántot csinálni nem érdemes, — hát min nyargaljak itt, ha nem ezen? Nem szabad különválasztani a dolgokat s e regényen, stílusán, figuráin s a lapon, melyben megjelenik, bizonyos szimultán szemlélet segítségével ki tudom mutatni mindazt, ami Pesten pesti értelemben pesti, azt a szemléletet, ízlést, érdekeknek és világnézleteknek azt az összefüggését, ami ebben a városban uralkodó szemlélet, bon tón és mag átólértetődő kloáka-idill. Nem a regényről írok, hanem a regény analízise során szeretném megmutatni a város nyavalyáját, ahogy egy köpet analíziséből megmutatkozik az egész organizmus nyavalyája. Ilyen köpet ez a regény, melyben Budapest minden kórokozó bacillusát ki tudom mutatni, mert — ugyan ki is Írhatta? — függetlenül attól, amit leirt, csodálatosan jellemző, hogy megjelenhetett, nemcsak abban a lapban, ahol megjelent, mert ez természetes, hanem megjelenhetett egy szó közbevető megjegyzés nélkül, felszisszenés nélkül, leintés nélkül. Nem fogadta más, csak elragadtatott csámcsogás. A regény hősnője egy fiatal színésznő, akit elcsábít és kitart egv bankár — na? kicsoda? — s a regény hősnője mellesleg szerelmes egy pesti újságíróba, névszerint Stella Adorjánba. Pesten vagyunk, ahol nem kell Stellát külön bemutatni: benfentes színházi ember, jó műfordító és humorista, a kis piacon egyike az elismert és szorgalmas színházi mesterembereknek, a kevesek egyike az elkallódott vigécek társaságában, aki igazán érti a maga dolgát s mindezen felül, ezt hangsúlyozva szeretném megjegyezni, nagyon kellemes karakterű és jóérzésü ember, nekem még külföldi ismeretség során jóbarátom, egyike a nagyon kevés egészen tisztakezü és kifogástalan modorú embereknek a sajtó túlsó partján, a bratyisták és ogyoek között, akinek a kézfogása után nem megyek el kezet mosni. Portréjához hozzátartozik, fhogy zsidó és szitává lőtték a háborúban. E személyes hangú bevezetésre szükség van, mert a regény is személyesen állítja be a Stella-fiu esetét Kisfalvy Pirivel, a regény hősnőjével, afféle Mikszáth-átdolgozás hangnemében, — ugyan, ki is dolgozta át? — csak éppen a kulcsregényben a magyar nemesi osztály karakterisztikus figurái helyett Budapest vegyesebb rétegekből összetapadt karakterisztikus figurái szerepelnek, esznek, isznak, telefonálnak, szeretkeznek, intrikálnak, pletykálnak, szóval éldegélnek, élethűen és a maguk módján Stella, teljes névvel, a regény férfihőse. A szerelem közte és Kisfalvy Piri között már hetek óta dúl, a színházi hetilap publikuma lélegzetvisszafojtva lesi, hogy mikor teszi meg már végre Stella azokat a bizonyos energikusabb lépéseket, és Stella, akit megkérdeztem, csendes utálattal azt felelte, hogy a jövő héten lesz már a Pirivel valami. Ez magánügy. Nem magánügy ellenben az a portré, melyet az ismeretlen regényíró ennek a városnak egyik lakosáról rajzol, névvel és házszámmal. Megtudjuk, hogy Stella, bár újságíró, nemcsak jó fiú, bátor katona, színházi benfentes, hanem úriember is. Ezt tessék szószerint venni, иду ahogy mondom. Valami ' egészen különös karakterű ember Stella, érthetetlen, furcsa figura, igazi regényhős. Nem elég, hogy önzetlenül és romantikusan szereti Pirit, egyengeti útját a színi pályán, oktatja és tanítja, de — most kezd regényes és hihetetlen lenni a dolog, — úriember, aki például, ha az imádott nővel és az imádott nő gazdag szeretőjével együtt vacsorázik, nem potyázik, hanem maga fizeti ki a vacsoráját. Regényes dolog, regényes ember. Egyáltalán, regénytéma. Szerelmes pesti újságíró, aki szerelme „pali“-jával nem fizettet magának vacsorát, pezsgőt, cocktailt, még egy taxit sem, nem kér kölcsönt a nőtől, sőt nem kér tőzsdetippet a gazdag szeretőtől — az ember odafigyel és eltátja a száját — szóval regényhős. A regény mindezt az abszolút és elfogódott elismerés hangján állapítja meg Stelláról, olvasókönyvekbe illenek ezek a sorok, hogy a gyermekek megtanulják, milyen volt Budapesten, 1929-ben egy úriember? Olyan ember volt, akiről föl lehet jegyezni, hogy VÉGRE EGY GENTLEMAN!