Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-25 / 34. szám - Kodolányi János: A teherautó automata élete - Komlós Aladár: A "beérkezés" titkai és a halhatatlanság élettana

nem engedett fizetni magának. Olyan ember volt, akiről kiírták nyomtatás­ban, — ejnye már, ki is Írhatta? — hogy van ilyen is, ilyen csoda. Olyan ember volt, akit a stricik, tiplovagok, zsarolók, álhirlapirók, gyémántkő szó­rások, akik ebben a városban nőt ké­zizálogra adnak és vesznek, meg se értenek. Aki úgy ült este az édesegy­­vezérem társaságában a Szigeten, hogy nem pumpolta meg, Aki szeretett és szerelméért nem akart pénzt, ellentét­ben a reaényhősnővel, aki szerelméért a bankártól persze pénzt akart. Álom­lovag. Abban a reményben, hogy nem ártunk karriérjének a városban, ide­írhatjuk, mert épp ebben a városban szükséges ilyenkor ilyesmit megje­gyezni, hogy a portré, akármilyen hi­hetetlen, pontos. Stellának valóban nincsen semmiféle más jövedelme, mint amit ujságirással és darabf ordítással összekapar, a munkájából él, — fur­csa, nem? És mégis! És azértse! Nem potyázik. Nem fogad el pénzt szerelme zsarnokától. Egy ember, aki maga fi­zeti ki a vacsoráját! Végre egy gentleman! Vemre valaki ebben a sivár korban, akinek példáján épülni és okulni le­het. Akiről regényt lehet írni, mint de Grieux-ről, aki szintén nem fogadott el pénzt Manómtól. Akiről bátran le­írhatja a regényíró, hogy nem lop, nem csal, nem strici, nem hazudik. Szóval "entleman. Merőben olyan tulajdonsá­gokkal rendelkezik, amelyek megér-A teherautó automata élete A teherhordó automata. sokiban külön­bözött azoktól az ugynevcizcltt robo-tosok­­tóll-, aimlil-yeinelkiet Caip-ek álliitoltit színpadra. Nagy husitöm-eg volt, o-lyian, mint egy huisiziéveis tagbaszakadt legény. Kicsiny koponyáján még kisebb fekete sapka ült, lapátlszierü kezei lleosiüngte-k, rongyos- ru­hája alig takarta ed;, sizíinlte embeiie-tLle­­nül vastag és nehéz tagjait. Rámimereisz­­tetite vizes-, szelíd szemeit. Összelh-u zúdí­tunk egy kiicsilt-, amennyire a. zsúfolt vil­lamoson lehetett s ő ledobta nelhiéiz teis­­tét a padira. — Úgyis- eleget dolgoztaim máma, — mondta barátságosan, vizes vigyorgással a jobboldali szomszédjának, egy bo-rvö­­röls- ruház-átu, vékony és finom lánynak. Aztán felém fordította, nagy, húsos- arcát s olyan sízelliden mosolygott rám, mint egy fáradt, komondor. — A Halleír piacon hordom a csoma­gokat, — mondta közlékenyen. Die. már a másik percben hátraejtette suílyo-s fejét, száját kitátotta, tokája, pisz­kos gallérjára gyürődötit. Hatalmas feke­te mancsai Mógtiak a térdéről s ő mély álomiba merült.. A villamos rolbogott, az utasok olvas­tak, tereferélitek éis bólogattak, minit dró­ton mozgatott, marionettek, kiint sötlét­­bevesző gyárak és háztömbök göngyö­­lőidlt-ek feli mellettiünk, egy gyárkiémény tetején vörös tüzfény lobogott, mint a hatalmas fáklya, s szórta a sziporkákat. Aiz automata j-olbbra-balra dülöngött. a kocsi rázása, következtében. Lassanként egészen rámdőlt, fejét a. váltamra fektet­te és én közvetlen közelből vizsgálhat­­demlik, hogy valaki egyszer regényt írjon tulajdonosukról. Ki hát ez a Stella, ez a fantasztikus tölgy, ez a gránitbafaragott jellem? Méltóztassék egy pillanatra odafigyelni arra, ami a megállapítás mögött van, egy kissé közelhajolni a probléma fölé s közben jól erősen befogni az orrot. Az van mögötte, hogy érdemes följegyezni Stella nevét, mert: 1. újságíró, 2. be­csületes ember, 3. a munkájából él, 4. nem potyázik, 5. nem zsarolja ideálja szeretőjét, 6. mindezt ki lehet írni és nyomtatni egy élő emberről Budapes­ten, teljes névvel és elismeréssel, 7. ki is kell írni, 8. mert ha külön meg nem említik, honnan tudja az olvasó, hogy ki fizette ki a vacsorát, a bankár vagy az újságíró? 9. mert már előfordult az is, hogy a bankár fizette, 10. ami Stel­la esetében ezt garantálhatjuk kedves olvasóinknak, kizárt dolog. Stella waschecht úriember, akinek a regény szerzője azzal a megrendült elisme­réssel, ahogy csak az ókor klasszikus figuráira tudunk felnézni, a vállára vereget. Szóval gentleman. Az a valaki, akit, ha véletlenül an­golnak születik, lovaggá lehetne ütni, mert a férfias jellemnek, szivtiszta­­ságnak, lovagiasságnak olyan tanú­jelét adta életében, ami méltó följe­gyezni a kortársak és az utókor oku­lására. Tristán, akiről operát lehetne Írni. Márai Sándor. tam. Szája a. füleimbe- s-zuszogott. Csodá­latos- automata ez, — gondoltam —- ilyen kicsi koponyát életeimben nem láttam. S ekkora, arcot sem, ekkora borostás, ku­­lacsszerii arcot. Az orra olyan lapos és .szé-l-eisi, amilyen az orangutángé. S lezárt szemeli szinte bellesüppedltek a. husiba. A sízuiszogása mély, békés, szelőid éis- a him­­bálóizása olyan, mint. a. részegeké. De ilyen súlyos fejet sem láttam még, lle­nyomja a váltamat, olyan mint egy zsák kő. Mégis furcsa, hogy a legkisebb ko­ponyák a. legsúlyosabbak. Hebegni kezdett m-eflliettem. S arcán megint elöimflötlt- az a jóságos-, miniden indulatot nélkülöző mosoly, amely csak aiz automatákon látható. Furcsa, értel­metlen zagyvaságokat hallok s megeről­tetem magam, eszembe- jut egy újságíró kollégám, aki úgy halanidsáziik néha, mintha beszélne, de egyetmen érthető szót n-em mond. Arra is- ilyen értelmet­lenül bámulhattam, amig nem ismertem ki a tréfáját., minit most eirre itt-. Tessék? Mit mond? — kérdeztem egyre. — S ő csak mosolyog és beszél. Végre megér­tem, miről van sízó: — Mess-ze vagyunk még a végállomás­tól? — Még messze- vagyunk, — s mire ki­mondom, feje mái’ ismét a váltamra -bu­kik s tátva felejtett száján éde-s szuszo­­gás bizsereg a fülembe. Mosolyog álmá­ban. — Maga egy kicsit- nehéz! Két három utas nevet. Ne-m baj, gon­dolom, -csak hadd aludjék ez a szegény automata. — Nagyon elfáradtam, — mondja hir­telen. olyan mosollyal, mintha aiz anyjá­nak mondaná, hogy adjon egy kar-éj liek­­városkenye-net. Egyik pillanatról a má­sikra ébred fel- -és beszél hol érthetően, hol gurgulázó halandsany-eíliven. — Mit csinált egész nap? — Hát... hordtam a csomagokat-, Tol­tam a tragacsot. Vittem a zsákolt... — s nevet. — Hol vagyunk. — A Rákoisipataknál. Jóízűen mosolyog. — Nagyon álmos vagyok. Elfáradtam. — S megint a vállamon a feje. Alszik. ' A kocsi megáll, egy munkásforma fia­talember odalép az automatához és ke­ményen megrázza a vállát. Az fölugiik, előkot-orjia csomagjait a pa-d alól, szemét dörzsöli a-z öklével-, mint a-z álmos embe­rek szokták is két három lépést támolyog hustorony-testével a kocsiban. Kinéz az ablakon. Nevet. — Még nem a végállomás... hie-he-he.. Végállomás ... leülök . — igy bukkant fel a zagyva haingárada-tból- egy-két. ért­hető szó, rámcmosoilyog s visszaül és vál­­laim-ra -fekteti a fejét. Atlsizik. Még nem érünk a végállomásira., csak közeledünk hozzá is hirtelen talpon van. Az automata most nem álmos- és nem dülöng. Nagy komolyság tükröződik szé­les- ábrázatán. Hóna alá kapja a csoma­gokat és amikor a villamos: megáll, köiny­­nyü ugrással a földön tereim. Egy percig még 'látom, amint a sötét külvárosi óc­eán egy lámpa alatt feltűnik hatalmas alakja, himbálva megy, feje előrebukik és lapátszerü keze tétlenül 1-elóg. Elindul a vacok -felié, reggel ötig halá­los-öntudatlan álomra. S elnyeli a kes­keny ucca a teherhordó automatát. Összesén tán két mondatot mondott — s mégis láttam, hogy más, mint a ro'bo­­tosok. Mert tud aludni és örül annak, hogy alhat... Kodolányi János. A ,.beérkezés“ titkai és a halhatatlanság élettana i. (Az irodalmi híresség mániákusai) Az irodalmi „beérkezés“ dicsőségéről egy zsidó vicc jut eszembe olykor: Idegen városba utazik a zsidó s a hit­községi elnököt keresi. Első hitsorsosát, akivel találkozik, megkérdezi, hol lakik a „rase-kól“. — Az a csirkefogó gazember? — feleli a kérdezett. — Itt és itt. A zsidó elindul a megjelölt, irányban, nem találja, akit keres, hát ismét egy hitsorsosához fordul. — Az a tolvaj betörő, az a sikkasztó, az a hazug? — hangzik a válasz. — Itt és itt lakik. így ismétlődik ez vagy négyszer-öt­­ször. Akit csak megkérdez a zsidó, mind a legrosszabbat mondja a hitközség el­nökéről. Nem volt ember a városban, akit annyian szidtak volna, mint ezt. Végre a zsidó rátalál az elnökre, s miután elintézi vele a dolgát, nem állja meg, hogy meg ne kérdezze: — Aztán jár valami fizetéssel ez a rase-kólság? — Nem, dehogy jár, — szól a felelet. — Hát akkor miért vállalja a dolgot?

Next

/
Thumbnails
Contents