Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-08-25 / 34. szám - Szöllösi Zsigmond: Uti kaland

percnél tovább is vesztegeljen. És a nyárfák hosszú fehér karjai oly hivogatóan integettek! ... Nem lehetett ellenállani. Lázas gyorsasággal kapkodta le a bőröndjeit és a felöltőjét. Kiszállt. A vonat pedig ugyanabban a pillanatban, — mintha csiak ezt várta volna megindult. Megtörni a dolgot már késő volt.

De meg nem is bánta. Csak egy kicsit meglepődött azon, amit tett és némi meghökkenéssel nézett az elszaladó vonat után. Azután elmosolyodott . és vállat v >nt. Csak most nézte meg az állomás nevét. De annyi mássalhangzó torlódott ott egymásra, rögtön letett arról, hogy megjegyezhesse. De minél; is? ...

Akkor már egy kis csoport középpontjában állt. Az állomásfőnök, egy csendőr és egy igen békességes külsejű civil vették körül. Az utolsó a koffereket simogatta a szemével és nyilván a hordári megbízatásra pályázott. Különben simán ment minden. A csendőr rendben találta az útlevelét, a főnök ur egyenesen mohó készséggel vezette rá a jegyére az útmegszakítást, — látszott rajta, hogy nem terhelik túl ilyenfajta munkával — maga ajánlotta föl, hogy nagyobbik táskáját hagyja ott az irodájában és igen szívesen szolgált a fölvilágositássail, hogy három vonatja is van a továbbutazásra. Az első hajnali ötkor, a második délelőtt tizenegy óra kilenc perckor, a harmadik az, amelyikkel most érkezett.

A sapkás civil, aki egy lépésre se maradt el tőle és most már szilárdan, sőt bizonyos féltékenységgel tartotta kézben az ingóságait, élénken jelentette ki, hogy ö szívesen viszi a nagy koffert is, de Béd mégis inkább a főnök szívességét vette igénybe és csak könnyű trénnel vonult be a faluba.

— Van itt egy rendes hotel? —- kérdezte.

Az emberke égnek emelte a szemét és jó hegyvidéki németséggel biztosította, hogy a nagyságos ur tökéletesen meg lesz elégedve. Azután lesütötte a szemét és csak úgy mellékesen, de nem minden nyomaték nélkül tette • hozzá:

Macskaportré. (Neuberger József

felvétele, Pozsony.)

— Heut hama a Sandkuchen ... Und das macht die Léni, dass es nicht héha geht!

Minden szerénysége se volt elegendő arra,

hogy elnyomjon egy büszke és elragadott mosolyt, amely végiglobogott a száján. De már nem volt idő, hogy a hatás kiérjen a vendég érdeklődésében, mert alig néhány lépésnyire az állo, mástól helyben is voltak. Barátságos és tiszta kis kertes ház volt a vendégfogadó, amelynek a küszöbén egy termetes, fehérkötényes asszonyság, nyilván Léni személyesen, szinte sikoltó szívélyességgel üdvözölte a jövevényt. Az agyonsikált padlóju, tágas szoba, amelynek az ablakain szinte bekönyököltek a lombok, ragyogott a tisztaságtól. Béd annyira meg volt elégedve, hogy kézfogással honorálta a sapkás embert, akiről immár kiderült, hogy maga Boreisch ur, a fogadó tulajdonosa személyesen. Egyenesen zseniálisnak találta az ideáját, hogy itt kiszállt és miután alaposan megmosdott, a jólérzésneik valóságos mámorával halkan fütyöréiszve lépett ki szobából, hogy egy kis sétával is fokozza az ihletet a homoiktorta illő méltánylására.

Béd soha se volt aszfaltbetyár és ami a következő pillanatban történt, annak száz százalékig feltétlenül az a bizonyos kis lelki mámor volt az oka. A szűk lépcsőbejárónál egyszerre egy fehér és szőke tünemény ragyogott a félhomályban. Lendült kedvében Béd valami egészen rendkívüli harmóniát érzett a jelenség és a nagyszerű űdeség között, amely illatban, csöndben és az ismeretlenség varázsában körülhullámozta és nem tudott ellentállni a hirtelen fölviharzott kísértésnek, hogy kifejezést ne adjon a hódolatának, úgy ahogy ezt szobaleányokkal szemben — hiszen más a tündér nem lehetett! — a tradíció kialakította. Belecsipett mindenesetre egészen gyengéd és simogató csípéssel, a jelenség arcába.

A hatás nem volt barátságos. A hölgy hátralépett, a kék szemek egy megsemmisitő tekintete villámlott végig a merénylőn, a jelenség sarkonfordult és egy szempillantás alatt eltűnt egy szobaajtó mögött, amely élesen csat