Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: Irodalmi napló - Társaság, divat • Bozzay Margit: A nő és a nők
ágyakat egy szél borzolja fel, mely forró' mint a számum. Szenved a virág, a lélek és a test is a tikkadt éjben. A rovarok már régen alszanak titokzatos odúikban, csak az emberek élnek ég remélnek még itt. Éjfél felé jár. A közeli templom órája egykedvűen kong. A szentimentalizmus egy délamerikai tangóban olvad fel. A cselló dekrescsendója belefurakodik a bokrok közé. Éjfél van. Nyár van. Forróság van. Csak remény és szabadulás nincsen. Sehol és soha. Vozári Dezső. Irodalmi napló Ma Magyarországon élnek a legsértődékenyebb emberek. Az írók már alig mernek írni, úgy kell bánniok polgártársaikkal, mint a himestojással. A fogorvosok és fogtechnikusok kezdték a divatot. Úgy történt a dolog, hogy Fodor László tavalyi vigjátékában (de lehet, hogy Békeffy László volt, ördög tud eligazodni ezeken a szindarabirókon) valami kedvezőtlen mondat állt a fogorvosokról. Ezeknek sem kellett több: amint megneszelték a dolgot, azonnal közgyűlést hívtak össze, majd ennek határozataképen elküldték segédeiket Fodor-Békeffi Lászlóhoz s a Vígszínházát bepörölték a bíróságon. Példának ritkán volt még oly buzdító hatása, mint a fogtechnikusok és fogorvosok eljárásának. Azóta a legkülönbözőbb foglalkozási ágak ráléptek a sérelmi politika terére. Főleg, természetesen, az irodalom két legnépszerűbb határterületét: a színházat és az újságírást kisérik éber figyelemmel. A lírai vers az egyetlen hely, ahol még mindig büntetlenül lehet rosszat mondani felebarátainkról, alighanem itt is csak azért, mert ezt nem olvassa senki. Viszont a minap mutatta be a vígszínház egy Pagno[ nevű francia iró kitűnő vigjátékát, a „Topáz“-!. Alig telt el pár nap, egyik napilapunkban panaszos levél jelent meg „Nyugdíjas tanár felesége“ aláírással s a levél megbántott hangon tiltakozott a tanári tekintély megtépázása ellen, amely a „Topáz“-ban folyik. A „Topáz“ ugyan egy francia tanárról szól s a francia tanárok nem tiltakoztak a tépázás ellen, mindegy, a nyugdíjas tanár felesége nem hagyta a magyar tanári kar becsületét. Az újságoknak sincs ma Pesten valami gyöngy életük. Egy napilap szerkesztőségébe — mesélte nekem a napokban a lap egyik munkatársa — felmegy két ünneplőbe öltözött katonatiszt s elégtételt kér egy kifejezés miatt, amely szerintük sértő volt a tisztikarra. A főszerkesztő magyarázni kezdi: — Milyen kiigazítást parancsolnak az urak? Egyszer a novellistánk azt találta írni, hogy „iszik, mint a kefekötő.“ Másnap levelet kaptunk a kefekötők egyletétől, hogy ha nem rektifikáljuk a dolgot, ők nem fizetnek többé elő a lapra. Utánanéztünk a kiadóhivatalban, van-e egyáltalában kefekötő előfizetőnk. Volt tiz! Mit lehetett tennünk? Miután megállapítottuk, hogy a kocsisok közt nincs előfizetőnk, másnap megírtuk, hogy múlt számunkban sajnálatos sajtóhiba csúszott be, ez és ez a kifejezés igy van helyesen: „iszik, mint egy kocsis.“ Nos... Nem folytathatta tovább, mert az egyik látogató közbevágott: — Szóval ön a kefekötőkhöz hasonlít bennünket? Köszönöm szépen! Összevágták a bokájukat és sarkonfordultak... De ez még mind semmi ahhoz a veszedelemhez képest, amely most fenyegeti egyik napilapunkat. E lap mai számában egyik szellemes írónk cikkében a következőt olvasom: „Mert valamint a hízott liba átmenet-félét alkot a hattyú és a disznó között, úgy a libásasszonyok is, termetre nézve, középen állnak a királynők és henteslegények közt.“ Meglátják, itt vér fog folyni. Mert én ismerek ugyan férfiakat, akiknek az idézett jellemzés egyenesen gusztust csinált a libásasszonyokra, de félek, hogy a libásasszonyok ezt nem fogják belátni... Azt hiszem, nem nagyon nehéz rájönni, mely divatos rendszer hatására támadt ez a különös türelmetlen paprikás hangulat, amely rögtön a bíróság öklével, erőszakkal tör le mindent, ami nem egészen ínyére való ... Komlós Aladár A nő és a nők Nézz bele a kis dolgokba és meglátod benne a legnagyobbakat. Régi igazság... cs mi mégis mennyi kis dolog mellett megyünk el anélkül, hogy igazán látnánk, megfigyelnénk, gondolkoznánk rajta, s azután hasznunkra fordítanánk a leszűrt tapasztalatokat. Pedig enélkűl hiába vannak a jó példák, amelyeket követni kellene, az újságcikkek, amelyek nemcsak az eseményeket, hanem az események horderejét és következményeit is megvilágítják, s a szemünk előtt lejátszódó dolgok, amelyeknek nemcsak utó^ érdeklődést, meghatódást, megdöbenést, szánakozást, vagy lesajnálást, lanem komoly, a példán okuló elmélyeest és változni, változtatni akarást kelene a szemlélőből kiváltani. ból1116 a leSmindenűápiabbak-Szalon. Jó társaság. Szép asszonvok, leányok, müveit, okos férfiak. Több“ beszélgető, elkülönült csoport. Az egyik csoportban óriási hahota... Egy szép asszony szórakoztatja a társaságot... Mivel??? ... Sikamlós élcekkel, Ízléstelen kétértelműségekkel, amelyeket hamarosan teljesen kiszorít az — egyértelműség. A többség nagyszerűen mulat, zajos tapssal honorálja az előadást, vannak azonban — hála a jó ízlésnek — még olyanok is, akiknek a nevetése nagyon is kényszeredett, sőt, akik megfordulnak és otthagyják a társaságot. Ezeknek a megfordulóknak egyike — egy komoly, nagyon értékes férfi — lehajtott fejjel mondja a mellette állónak: „milyen végtelenül kell értékelni a nőt, hogy el ne riadjunk tőle, az ilyenféle nők hatása alatt.“ Ez a finom, de éles és kemény disztinkció, amely ott a példa látásakor nyomban elválasztotta a nőt az úgynevezett „nők“-től, villámsugárként világította meg előttem azt a nehéz és keserves helyzetet, amelyben az igazi nő él... Az a nő, aki az élet harcai, a férfiakkal való együttdolgozása ellenére is megmaradt nőnek, s aki a velük való folytonos érintkezésben is meg tudta őrizni azt a meghatározhatatlan valamit, ami nélkül lesülyedt volna a nők színvonalára ... A fent említett férfi azt mondta... „mennyire kell értékelni a nőt“. Én azt mondom: mennyi értéknek kell lenni a nőben, hogy a férfi a naponta hallott, látott és tapasztalt dolgok ellenére is értékelni tudja... Mert hogy az ilyen fajta tipuspk, amilyen ebben az esetben is szerepel, egyenesen taszitólag hatnak, különösn manapság, amikor az ízléstelen, tulmerész hatások keresése, a könnyüvérüség, a mindenáron való hódítási vágy szinte a tetőponton is tulcsapott — azt mondanom sem kell. Bár lehet, hogy hasonló férfinak tetszik ez a nőtipus s hogy azoknál el is éri a célt, amit maga elé tűzött. Véleményem azonban az, hogy ezekért, — nem érdemes fáradozni. Ezek az egészen olcsó fajták s ezek nem számítanak. Számit azonban a többség, amely ren-I Á l!S\$Á B I \\I | R O D A L O M M V V E S / E T
