Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-08-04 / 31. szám - Villanyfénynél
(lesen a nők után ítéli meg a nőt, ,s amely miatt rengeteg kellemetlensége, erkölcsi, életlehetőségi és anyagi kára van annak a nőnek is, aki egyáltalán nem tartozik ebbe a kategóriába. Komoly embereknek az a meggyőződésük, hogy a manapság olyan nehéz nősülésnek nemcsak gazdasági oka van, hanem nem másodsorban annak a véleménynek az elterjedése is hozzájárul, hogy a mai nők nem valók feleségnek. Hogy átlagosan ez igaz, nem igen vitatható. Vagy el lehet-e képzelni józan gondolkozásu, okos férfit, aki ezek közül választana feleséget? Aki rábízná a nevét, a becsületét, az otthonát, a jövőjét arra, aki a saját értékeit az ablakon dobálja ki... Kötve hiszem. Azt azonban tudom, hogy a férfi ezek miatt a nők miatt nem értékeli a nőt s ezek miatt mosolyog olyan hihetetlenül és sokatmondóan, ha néha-néha, rendreutasítással vagy visszautasítással találkozik. Egy uj trükknek hiszi ezt, amely csak a nagyobb érdekességkeltés szempontjából szükséges, s amelyeket bizonyos idő múlva szerinte feltétlenül követ a teljes behódolás. S a nő... a komoly, a korrekt, a kenyérharca, a férfimunkája ellenére is igazi nő, nem tud ez ellen tenni semmit. Nem tudja megváltoztatni a közvéleményt, nem tudja tiszteletté finomítani a sokatmondó mosolyt, csak el tud nézni felette, csak küzdeni, harcolni tud, csak szembe tud szállni vele., csak szenvedni tudja a hátrányait, csak remélni tud abban, hogy a példa tanulságait egyszer csak mégis leszűrik, vagy ha azt se tud már, csak le tudja hajtani a fejét és nagyon-nagyon szégyelni tudja azt, hogy nőnek született. Bozzay Margit. Villanyfénynél .Monté Carlo juilus. A kaszinó terraszára a legcsodúhitosabb nyári ég borul. A színe, mint a puha, mélykék bársony. A tenger felől fűszeres, édes illat árad s a festett porcellánvödrökbe ültetett narancs- és pálmafák levelei között tovasuhan a szellő. Az asztalok hófehér selyemdamaszttal terítettek s a díszítésükre használt virágcsokor színe mindig megegyezik a rájukboruló villanyernyő színével. Körül frakkok és mélyendekoltált esti ruhák. A frakkok gomblyukában hófehér orhidea, a dekoltázsok felett könnyű esti köpenyek, lágy, vagyontérő szőrmék, nagy rojtos selyemsálak. A színek, a szivárvány minden színében pompázóak. Puha, elmosódó színű nagymintás selymek, lehelletfinom muszlinok, kézifestésü gázok, egyszínű sifónok óriási, sötét, rátüzött virágcsokorral... S majdnem földigérők... Itt nincs kacérkodás a szép lábakkal, nincsenek gloknik, amelyeknek szeszélyes hullámvonala itt-ott villantja csak ki a ruhánál majdnem mindig sötétebbszinü áttört selyemharisnyába és a ruha színének megfelelő atlaszcipőbe bujtatott bokát. Itt nem látni a télből átmentett stil-Ö és a watta. (Kari Arnold rajza.) ruhákat, de annál több lágy, elomló vonalat, amely a könnyűségtől tapad a testhez, elárulva annak finom körvonalait. És nem látjuk az annyira divatos, csiszolt üvegszereket, helyettük inkább tompafényü, csodálatos, valódi gyöngyöket és a lámpák, meg a csillagok fényében meg-megcsillanó, platinába foglalt brilliánsokat. Az amerikai petróleumtröszt elnökének leánya — aki egymaga nyolcszobás apartmanban lakik a tengerpart legszebb hoteljében — csodálatos sárga brilliánsokat hord karcsú nyakán és még karcsúbb ujjain, annak ellenére, hogy nálunk az a vélemény, hogy a sárga brilliánsok sokkal kevésbé értékesek, mint a vizszinüek. Ezekhez a sárga brilliánsokhoz valódi kínai sárga muszlinruhát visel olyan dús glokniszabással, hogy karcsú, fiús alakját szinte körülhullámozza e muszlin — hozzá meggypiros, cobollyal díszített lágy, veloursifon-köpenyt, a ruha anyagából való béléssel. A cipője szintén vörös, nagy sárga brilliánscsattal. A társalkodónőjével — aki vagy negykivillanó térdek, csak lágy, dús fodrok, ven esztendővel ezelőtt egy kis tiszamenti falucskában született — és egy dollármilliomos autógyárossal van itt, akinek az édesapja szintén a magyar nincstelenség elől menekült Amerikába. Csak pár hete, hogy itt időznek, de máris mindent tudnak. Tudják, hogy a legszélső sarokban ülő orosz „nagyhercegnő“, aki mindig elkobzott birtokairól beszél, egy kiöregedett táncosnő, aki a rulettből és régi barátai áldozatkészségéből fizeti nem is kicsi kiadásait, hogy a valódi hermelinbe burkolt szép, magas asszony, egy angol lordnak a felesége, aki válni készül, hogy a hófehér sifónruhás és fekete keppes, pikáns francia színésznőt egy detronizált balkáni fejedelem gardírozza, s hogy ebben az egész ragyogó, káprázatos, illatos, gyönyörű, hazug miliőben nagyon kevesen hordják az igazi nevüket és igazi egyéniségüket. De ettől eltekintve, mégis ez a világ egyik legcsodásabb helye. Ez az óriási, levegőben függő, ragyogó márványterasz, tompafényü, apró lámpáival, rengeteg virágaival, pálmáival, nesztelenül mozgó, minden kívánságot pillanat alatt teljesítő pincéreivel, simafrakkos uraival, a nagy élénkszinii strucctoll-legyezőket lassan mozgató fehérkezü, gyönyörűen festett asszonyaival. A nyitott, üvegfalú teremben szól a jazz. Néhányan felkelnek az asztalok mellől. Lágy, finom táncmozdulatok. Tangó ... A tenger felől éles, vad szirénabugás. S mikor ez elhal, az üvegfalú terem másik sarkából, a tangó befejező akkordjai után, mintha valahonnan messziről, nagyon messziről jönne, siró, zokogó, magyar cigánymuzsika ... A sárgamnszlinruhás petróleumhercegnő leteszi a nagy vörös legyezőt és ránéz a szélesvállu, barnaarcu, amerikaiba ojtott magyar férfira. Az fölemeli a fejét, az ajkára mosoly szökik és csendesen dúdolni kezdi: „Mintha minden egy akácfa nekem virágozna ...“ A leány nézi, nem érti a szavakat, csak a ragyogó szemeket látja és azt, hogy a társnője feje lassan, csendesen leborul az asztallap fölé ...
