Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Vaszary Gábor: Párisi pletyka - Irodalom, művészet • Komlós Aladár: A gyermek és a költő
A polgár ünnepi mellényén vastag óralánc domborodik két kacskaringóba, a végén egy medaillon fityeg családi fényképekkel. Az üzletek redőnyei lehúzva. Vasárnap. Vasárnap. Ó, nyugalom, béke és tiszta fehérnemű napja! ‘ Azért a vasárnap is ezerféle. Ahány hely, annyiféle. Kisvárosban: cselédleányok száz ráncba keményített kartonszoknyái ringanak az obiigát hársak alatt. Csendesen szállnak pipák patriarchális füstjei s egy gramofon kissé megkopott Lehár-melódiákat nyekerget. Lövészbojtokkal dekorált katonák felszabadultan invesztálják a tiznapi zsoldot az élet kellemes megizesitöibe, sörbe, csókba, gyorsfényképekbe, a mutatványosbódék elementáris szenzációit nem is említvén. Vasárnap van, melyet ha törik-szakad, meg kell különböztetni holmi keserves szerdáktól és csütörtököktől. Vasárnap a faluban: sürü' borgőz a kiskorcsmábán, az istállóban szomjuhozva nyerítenek a lovak és unatkozva bőgnek a tehenek. Este megkéselik a falu legderekabb legényét. Vasárnap a nagyvárosban: mint egy narkotizált óriás, elvágódott a város. Csak a pihenés van üzemben. A villamosokat pump-nadrágos kirándulók csapata lepi el. A kávéházakban nem lehet hozzájutni se kávéhoz, se folyóirathoz. A főútvonalakon méltóságteljesen hömpölyög az ünneplők hadserege, szolid férjek idillikus gyermekkocsikat görgetnek maguk előtt. Vasárnap a mondain fürdőben: a fürdőzenekar kora reggel óta opera-egyvelegeket fujdogál. A karmester orra előtt egy furcsa tárgy lóg, amiről később kiderül, hogy mikrofon: a hangversenyt t. i. a rádióiban is leadják. — A vendégek a szokottnál későbben jönnek le az ebédhez, szemükben még ott imbolyog az átmulatott éjszaka árnyéka. Vasárnap. Mire az ember elfárad a nagy pihenésbe, éppen este lesz. Vozári Dezső. Párisi pletyka Képviselők között arról folyt a vita, vájjon van-e é'letjogosuitisága annak, hoigy a nők laisisa-nkéint maiidén téren felnyomulnak a férfiak mellé. Egyesek azt állították, hogy a nőii munkaerő labilis valami, íbiszein már a női sízervezet is ellentmond annak, hogy a nők komoly iszerepkörne aspiráljanak. Mások uigy mondták, hogy a nők szorgalma és kitartása fejlettebb, mint a férfiaké, de viszont 'hiányzik bennük az intuíció ,éis ezért csupán reproduktiv ír. unkára foghatók. Az egyik képviselő ennek az ellenkezőjét állította: is azt erősitgetve,, hogy a nők sokkal leleményesebbek, mint a férfiak és kombinatiiv tehetségük egyenesen bámuilatraméltó. — Jó, jó! —- mondogatták. — Ezek csak frázisok, kedves barátom.-— Bizonyítani is tudom!-— Halljuk! — A múlt héten Brüsszeliben voltam és hazafelé jövet a gyorsvonat egyik elsöosztályu fülkéjében két hölgy volt az utitársaim: egy idősebb és egy fiatalabb. Aliig indultunk el Brüsszeliből, a két hölgy össizebarátkoizott. és a fiatalabbik regtön el is. mondta a másiknak, hogy öt méter csipkét visz magával és át próbálja csempészni a határon. Azon tanácskoztak, tanakodtak, hogy kellene úgy elrejteni, hogy rá ne akadjanak. Egy idő múltán az idős hölgy kiment a fülkéből, hogy elgémberedett lábait megmozgassa, egy kissé. Nemsokára elérkeztünk a 'határra és a vámőrök végigjárták a kocsikat. Én kinyitottam a táskám és megmutattam, hogy van doboz szivarom, amelyből négy-ötöt már el is szívtam — És. önnek asszonyom, van-e valami e'lvámolni valója? — fordultak a fiatalabbik hölgyhöz. — O'li semmi a világon! —■ Tessék kinyitni az utazótáskákat! A vámőr, mintha meg volna babonázva, belenyúl a kérdéses táskába és egyre kihalássza belőle az 5 méter csipkét. A csipkét elkobozzák és a fiatal hölgy ezenkívül 150 frank büntetést is fizet. Iliy módon elintézve a fiatalabbikat, odafordulnak az idősebb hölgyhöz:-—És önnek, asszonyom, van-e valamije? — Oh nincs! — Rendben van! A vámőrök tisztelegnek és1 visszavonulnak. A vonat elindult és a fiatal hölgy keserves. sir ásna fakad: — Nekem ... sincs <sze ... szerencsém. Öt kis méter ... csip... csipkééit... már olyan boldog voltam, mit szól majd a fér ... férjem, ha megtudja.... Az idősebb hölgy szelíden megakasztja a. fuldokló zokogást: — Ugy-e öt méter csipkéje volt, asszonyom? És 150 frankot fizetett? — Oh, oh ... igen — zokogja, a szerencsétlen. — Engedje meg asszonyom, hogy először odaadjam önnek a. 150 frankját, másodszor felajánljak önnek 10 méter csipkét; én t- i. 25 ezer frank árát csempésztem át. A fiatal hölgy nem ért az egészből semmit. Az utitársnője megmagyarázza: — Én ugyanis feljelentettem önt aszszonyom, mert csak ez volt, az egyedüli eshetősége annak, hogy az én csomagjaimat ne motozzák meg. A fiatal hölgy pénzt, csipkét elfogadott éis dacára, hogy most 10 méter csipkéje volt az öt helyett, nagy szomorúan nézte a vonat ablaka mellett elsurianó tájakat, majd néma csőd állattal megbámulta a csipkecsiempészt, akiben volt annyi intuíció, mint bármelyik képviselőtársamban van. ■— Ennek az asszonynak is inkább politikával keltene foglalkoznia, mert arra született, — jegyezte meg csendes elismeréssel az egyik honatya. Vaszary Gábor. I R O » A ■ O M, M V V E SIET A gyermek és a költő Nyolcadikos voltam, a gimnázium költője s délutánonként egy másodosztályos diákot korrepetáltam. Egyszer, már estefelé járt, a latin szenvedő igeragozás nyuzása közben az én diákom felkönyököl az asztalra, rámnéz a nagy golyószemével és azt kérdi: „Igaz, hogy Komlós ur költő?“ Szemrebbenés nélkül azt feleltem: „Igaz.“ A fiú csak bámul, tűnődik egy darabig, aztán újra megszólal: „A költő ... ugye az úgy ... jár tájakat?“ Nem emlékszem, mit feleltem akkor, de a kérdésen még ma is eltűnődöm néha. Az körülbelül bizonyos, hogy a „táj“ épp olyan misztikus fogalom lehetett az én diákomnak, épp oly rejtelmes, gyönyörű dolog, mint a „költő“. # Egyszer később, párhónapos felvidéki tanárkodásom alatt, mielőtt Stefanek kicsapott a gimnáziumból, tiz-tizenegyéves fiuknak beszéltem arról, mi a költő. Egyszercsak feláll az egyik gyerek és azt mondja: „Tanár ur, kérem, az én bátyám is költő.“ Éreztem, az osztály megbotránkozva s egyszersmind borzongó kíváncsisággal várja a válaszomat. Nevetséges, hogy lehetne a K. bátyja költő? De hátha mégis, miért ne?... K. bátyja valóban biztató verseket irt a helyi lapokba. Csak egy pillanatig haboztam. Most nem voltam oly nagylelkű a „költő“ cim elismerésében, mint gimnazista koromban, mikor az én poéta voltomról volt szó. Éreztem, a költők minden tekintélye összeomlana a II. bben, ha jóváhagynám, hogy K. bátyja költő. „Dehogy költő, dehogy“, feleltem gúnyos mosollyal. Az osztály megkönynyebbülten lélekzett fel. Egy tízéves kisfiútól hallottam ezt is: „Ismerek egy nénit, akinek az összes költők könyvei megvannak... De az összes költők megvannak neki“, erősítette még egyszer. Nem tudom, érzik-e szintén, hogy e kijelentés mögött a költőnek egyenesen vallásos tisztelete rejlik. Mert a „Magyar Remekírók“ köteteiben