Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Egri Viktor: Szlovenszkói kritika - Társaság, divat • Vozári Dezső: A nők egyenjoguságáért
az „összes költők“ könyveit hinni annyit tesz, mint mitsem tudni az irodalmi piac profán szabadversenyéröl, az érvényesülést eldöntő apró véletlenekről, az irodalomtörténeti beérkezettség körén kívül háborgó félisemeretlenekről, a kétes és megtámadható bejutottságról, a jó okmányokkal felszerelve pályázók tömegéről, annyit tesz ez, mint hinni, hogy a költői pálya fölötte van a bárki által elérhetőség és a tülekedés triviális szféráin a költők közt áttörhetetlen numerus clausus uralkodik, és valami misztikus szent erő, nyilván a Nemzet Láthatatlan Géniusza döntötte el titokzatos előidőkben, kiket kellett felvenni közéjük. Emlékszünk az iskolai ünnepélyekről erre a kifejezésre: „Mint a költő mondja.“ „A költő“: ez éppúgy lehet Petőfi, mint Vörösmarty, vagy Tompa, lvagy Szlovenszkói kritika Ezek a sorok iwni akarnak nagyképűen 'leszámolásit jelenteni. A cikkíró m-eigellégsziik azzal, ha némely komoly lintelímie meghallgatásra tálál. A negatívumokból, amelyeket a szlovensizkói irodalom halomszámra produkált, elég volt. De legfőképpen elég volt a kritikából, melynek sírásói a jobb Borisra érdemes' irodalomnak, kerékkötői a szándékoknak és csirájából elfojtanak itt minden egéisizséges tervet és ötletet. Rövid összefoglalással és- néhány utalással igazolni akarom e keserű kjfakadásoknak jogosságát. A decentralizáció után természeti zerü- Jég gyerekcipőkben járó síziloveniszkói és ruisziiniszkói magyar irodalomnak szüksége volt a dédelget lésre. Szüksége vollt jóakarata kritikára, hogy ezzel a támaszs-zal egészséges- keretet tudjon teremteni maga körül. De az évtizedes önálló szellemi élet aztán ugy-alhogy meghozta a szelekciót, hozzáteszem: a kritika -teljes csődje mellett, amelynek még annyit latin poéta — mindegy, melyik, mert hiszen mindegyik örök isteni igazságot hirdet. „A költő“!... Ez a szólásmód ugyanabból a naiv-vallásos felfogásból ered, mint a gyermeké. Mintha a gyermek költőszemlélete magával ragadná a tanárt is s áthatná az egész iskolát. De ez az áhitat csak a versköltőt illeti meg. A gyermek ranglétráján a versköltő összehasonlithatatlanabbul magasabban áll, mint a regény- vagy drámaíró. Csak az emelkedett szavak és a rímek emberénél érzi, hogy: „numen adest.“ De ennél aztán nem hajlandó meglátni a privát-embert, ez kizárólag az általános-emberi és isteni törvények titokzatos inspirációju közlője a szemében. Úgy néz a költőre ma is, mint Pytyiára a görög, sámánjára az ős ugor. Komlós Aladár. sem sikerült máig kiver-ekedi ie, hogy a diliéit tanti zrnuis fojtó kölönc át lerántsa a már-már egészségesnek tűnő törzsről, — Ötletszerűen, vezető és vezérlő akarat, magasabb terv nélkül tengődik ma az irodalom, — kritika, hibájából. A szűk keret fojtó légköre nem enged, a. távlat nem invilik szabadabb világ .felé, élté keink veszedelmes állóvízben vesztegelnek, ■— önhibájukon kívüli, a kritika hibájából. A -szelllekt-áló, nyesegető, utat egyengető, klikktől, érdektől mc t kritika hangja mintha olykor már hangot kapott volna, de- aztán elhallgatott, illetve e Ihallgattatták. Elhallgatt atták jogosan. ah-oll végletekbe, fűlt, nem az értékmérési végletébe, hanem az egyoldalúságba és elh-allgatitatták bűnös jogtalansággal, mert személyi szempontoknak, érdekeknek elllenmondott. Ami a középen ment, az enyhén szólva mételye-zően rossz volt. Agyondiioséréis vagy naptr-endreté-rés, e két véglet között bukdácsolt és bukdácsol ma is a teret kapó kritika. Közelebbi megvilágításiba hozva a kritika bűnét, utalni kell arra, -hogy a ma terét kapó hang a dilettáns mellé áll Vállveregető, dicsérő, baráti teno-iiban telnek a hasábok, s agy folyik a kint mérgezés, a meglévő jó palántának agyondögeilése. Mert azzal, ha valaki dilettánst saikál, mocsárt csinál maga körű1. Oly mocsárt, melybe belefullad az a néhány igazi tehetség. akinek véres küzdelem árán sikerült magát felverek-edni a tiszta levegőre. Ennél a néhány igazi tehetségnél ugyanis- a maii itteni kritika megtalálja a hibákat, ami teljesen rendjén van. itt. mintha, -olykor európai mértékkel is mérnie, ami 'szintén helyes, de a hatás sajnálatosan tiszta negatívum, me?t se olvasó, -se'’ író előtt nem bírhat értékk 1 az igazságosnak tűnő értékelés, amikor ugyanaz a toll torziszüleményt — mert -dilettáns kéztől ereid, mert személyi bérlés kerül előtérbe — égnek emel. Hagyják abba, tehát ezt a kétesértékü játékot a. kritika körül, mely a mi érité-k cinkben csak keserű kiábránduilárt szül, az olvasót pedig megtévesztik. A kritika hibája., hogy fanyar és lézengő mosoly jelenik mieg az értékes olvasó ajkán, ha irodalmunk szóba kerül, a kritika bűne, hogy jó könyveinket a penész rágja, igazi megmozdulás nincs, uj kiadó nem akad és- a meglévő százszázalékos köz ö-nn yel birk ó zik. Olykor a szlovenszkói irodalom valamely őrse az ország határán kívül tárja a külföldi olvasó elé helyzetünket. Ez az összegező bírálat aztán nagyjában valamennyi hibával ékeskedik. Ritka eset, Ihogy értékmegitéliésében valahol a helyesre. ráhiilbáz. Akinek neve értéket jellent, .azt aiz ilyen ösisziefoglalló bírálat megemlíti, — a hasábokat a túlsó oldali kapja. Miért?... Mert érdek és klikk vezeti a tollat. És mert végzetesen hiányzik a felieliősiség tudata és végzetesen távol áll tőle a. szociális érzés-. Egri Viktor. TÁR S A S Á G, DIVAT A nőit egyenjogúságáért elkeseredett és kemény küzdelmek folytak a közelmúltban s még ma is harcolnak érte assznyok és ligák. A szüfrazsettek, a női emancipáció kissé ponyva-romantikus ködökbe burkolt amazonjai, manapság tatón már a kényelmes és rugalmas nagymamafotöjben 'horgolják fáradt arabeszkil csipkéiket, de a nő-társadalomnak a közélet piacaira: parlamentbe és sajtóba előretolt őrszemei továbbra is lankadatlan hévvel szónokolnak és cikkeznek az asszonyok örök és kétségkívül jogosult kívánalmáról, a férfival való egyenlőségről. Társadalmi és politikai mozgalmakat sohasem szül véletlen, a szociális vágyak is a történelmi fejlődés vastörvényeinek vannak alávetve. így a női emacipáció sokkal inkább egy korszükséglet kielégítése, mint a szüffrazsettek által bámulatos temperatummal bevert párisi és londoni kirakatüvegek eredménye; bár tagadhatatlan, hogy az asszonyok 20—25 esztendővel ezelőtt megkezdődött „forradalmi“ megmozdulása ráirányította a figyelmet a modern társadalom egyik legnagyobb problémájára, a nőkérdésre. Talán szomorú, de mindenesetre jellemző, hogy korunk milyen apokaliptikus étvággyal zabálja és emészti fel a közéletet mozgató erőket és eszméket. Alig múlt el két évtized azóta, hogy a, nők egyenjogúságának kérdése előtérbe nyomult s ez az — még egyetlen generáció életében sem tulhosszu — idő elegendőnek bizonyult a mutatkozó hiányok pótlására; az egész kérdéshalmaz inaktuális lett. A női emancipáció úgyszólván maradék nélkül végrehajthatott s az asszony a társadalom abszolút módon komolyan vett és veendő tényezőjévé lépett elő, helyét nemcsak a takaréktüzhely előtt és az éléskamra csábitó izeket rejtő dunsztos üvegei között, hanem a nyilvános élet minden fórumán kijelölte a férfi. A kielégített vágy, a teljesített kívánság mindenkor \a csalódás, az illúziórombolás {kesernyés mellékizeit hagyja vissza. A nő számára sem le
