Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Raggamby András: Kossuth futárja
neki olyan vánkost, amilyikbe libatallú van, mer4 a vadkacsa tallútul tud szögény ilyen nagy vergődéssel inoghatni. — Hát Észtér kihozta a másik vánkost. A feje alá főttük, miangyá4 mögnyugodott. Vizet kért. Mögitattam. Elcsöndesödött. Az Észtér mögén bemiönt. Arra, de nagy erőlködéssel, rámszólt: Ferus! — Odahajultam hozzá, mer de nagyon nehezen löhetött a szavát érteni. — Aszongya: Ferus, bűnös embör vagyok, máj4 mögszenvedök ... Nagy misét mondassatok értem ... Aztán mondd mög... — Itt abbahagyta. Még közelebb hajultam. Mondok: kinek? — Aszongya nagy erőlködve: Az úrnak... — Mögén abbahagyta. Mondok: Milyik úrnak? — De nem szólt, csak a keze röszketött, csak a szája mozgott. Látszott rajta a keserves nagy szenvedély. Osztán éccörre csak mögnyúlt a nyaka, kidagadt a szöme, osztán csak nézött maga elé. Fölibe hajulok, —- hát nem lélökzik. Uramisten, mög vót halva... Megilletődött csend ült közöttünk. Márton bácsi szólalt meg először: — Hát igy vót. Hát ezér4 gyüttünk magához, kedves, hogy mit szól hozzá? Mire igényli ezöket a nyilatkozatokat? Tán magának akart izenni, mi? Eltűnődtem. Vállat vontam. Mit lehet ehhez szólni? — Haldokló ember szavából nehéz valamit is kiokoskodni, Márton bácsi. A haldokló már érzi a búcsúzást erről az árnyékvilágról, — azt mondják, minden legapróbb, legjelentékenyebb vétkére is visszaeszmél a nagy számadás lehellete előtt. Vergődött szegény János bácsi is, Isten nyugtassa, hisz4 nem sok jót tett világéletében... — Hát ügön, —- bólintott rá eltűnődve Márton bácsi és megsodorgatta nagy varnyúbajuszát. — Ügön, ebbe4 igazsága van, édös uram. De a kuni nyárfák, kérőm. A kuni nyárfák! Mér4 emlögette az öreg ükét is? — Hát azt bizony legfeljebb csak ő személyesen tudná megmondani. Néztük a homokot a lábunk előtt és hallgattunk. Egyszerre csak nagy megfontoltan megszólal az öreg Ferus: — Éccör régön, kérőm szeretettel, kora röggel lépdeltem haziafelé a dorozsmai vásárrul. Ahogy haladok a kuni nyárfák felé, hát látom, de mán jó messziről, hogy kocsi áll mellettünk az úton. Haladok közelébb, — a kocsi áll. Odaérök: hát a mi kocsink, János bácsi ül rajta. Osztán csak néz a nyárfák felé, csak néz, de olyan meredten, akár a viaszkembör vásárkor a panoptikumba4. Mögbellentöm a kalapszélit, —- ü oda se neki. Hangosat köszönök, — hát csak összerázkódik, a lovak közé vág, osztán csak el, de nagyon sebösen. Hitöt tönnék rá, kérőm, hogy mög se is üsmert... Elbámulva néztem az öreg Ferusra, róla az öreg Mártonra. Az öreg Márton előrehajolva, izgatottan billegette a mutatóujját és vörös volt az arca, mint a füzéres paprika. Rekedten döfte ki a szót a fogai közül: — A kincs! A kincs! Itt a strandszezón! A dauvillei fürdőtrikóverseny két győztese. — Micsoda kincs? — Hát amit a népek szája szörint tanált vóna az öreg, — döfködte a szót felindultan Márton bácsi. — Én oda szavazok, hogy vagy ott tanálta a nyárfák alatt, vagy tán későbben ti ásta ott el! A hajdani perzekútor-elme fantáziás logikája már megkapott engem is. Felvillanyozva kaptam el Márton bácsi karját: — Meg fogjuk nézni! Megnézzük, öregem! Mingyárt holnap reggel, hajnalhasadás előtt fogjon be kend, vegye föl Ferus bácsit, hajítson fel a saroglyába három ásót, aztán szóljanak be én értem is! Megnézzük! • — Helöis! A két öreg elparolázott tőlem és tempósan megindultak a lugas árnyékában a hátsó kapu felé ...
