Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Raggamby András: Kossuth futárja
Képek a Szepesség hétszázéves jubileumának ünnepségeiről. Fölső kép: A történelmi menet egyik alakja, Mátyás király a Szepességen. Középen: Szepességi lándzsavivők. Alsó kép: Lubomirszky gróf és lengyel kísérete 3. Másnap hajnalban, mikor a nap még csak az ujjahegyeit is alig-alig eregette felfelé a palakék égi kupola szélein, már ott állottunk a kuni nyárfák előtt. A két hatalmas fa, mint két kísérteties, szakállas óriás-kopja fúródott fel a ködösen derengő hajnali égre. Hatalmas Isten, mekkora lenne most a legnagyobb, a harmadik, ha ki nem töri az a bizonyos régi vihar! Márton bácsi az öreg Ferusra nézett: — A két kisebb közt, a középön? (Jgy mondta? — ügy. Márton bácsi erre nagy gonddal feltekintette a két fát, behaladt közéjük a hepehupás, kiszikkadt gyepre és az ásót belevágta a földbe: — Hát a közepe itt van! -Nekiláttunk az ásásnak. Két lépést hosszra, két lépést széliében. Nem kevés ideig tartott, mig az én ásáshoz nem szokott karom s a négy öreg kar kötésig kihányta a földet a gödörből. Megpihentünk. A két öreg pipára gyújtott. Márton bácsi öreg-perzekútori tapasztalattal bele javasolt: — Hát ha van, akkó mán nem meszszire van! Ástunk hát szótlanul tovább. Az öreg Ferus ásója a belszélen egyszerre csak nagyot pendült. Vasba ütközött. Egy szempillantás alatt ott voltunk mellette. Tán még a lélekzetünket is visszatartottuk, úgy ástunk sebesen, óvatosan, izgatott némasággal tovább. Egy vasláda fedele csillant tompa feketeséggel elénk. Akkora lehetett legfeljebb, mint egy szétnyitott, úri keszkenő. Márton bácsi leguggolt és puszta kézzel, reszkető marokkal tisztogatta le a tetejéről a zsírosán göröngyös földet. — Cirnör! — horkantotta. Csakugyan! Ódivatú magyar címer domborodott a vasláda fedelén. Márton bácsi megrángatta, — nem nyílt fel. Az öreg Ferus hát alá ja feszítette az ásót, nekiveselkedett, — a berozsdásodott závárzat felpattant. Tágult szemmel meredtünk bele a ládába... Jó félig tele volt bankókötegekkel... Kossuth-bankó kötegekkel... Csupa nagy címlet... Egész vagyon a nagy időkből. — A kincs!... —- hörögte a két öreg félig szinte elaléltan a roppant szenzációtól. És ebben a pillanatban egy borzalmas gyanú libabőrzött végig rajtam. Rekedten kiáltottam: — Tovább! Gyerünk! Ki a vasládát — és ásunk tovább! — Tovább? Minek? ■—- A kincset megtaláltuk, — most keressük még meg a gazdáját is! — Kicsodát? A Kossuth futárját! Fakóra sápadva rémült rám a két