Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-28 / 30. szám - Raggamby András: Kossuth futárja
KOSSUTH FUTÁRJA Irta: RAQGAMBY ANDRÁS i. Tikkadt, porlepte akác árnyékában hevertem a dűlő szélén a nyári délután rekkenöjében. Az ég vadkéken borult föléin, a levegő meredten állt — sehonnan még szellőlehellet sem, sehol egy felhőfoszlány, — mindent beszorított az emésztő, fullasztó, embertelen hőség ... És körülöttem mégis lángolt az élet, — innen a dűlőn, túl a dűlőn ütemes, dallamos, zengő lendülő harsogás, a kerek világ legremekebb muzsikája: — az aratás ... Hanyatt fekve, elgyönyörödve hallgattam a rég nem hallott melódiát. Egyszerre magamhoz rezzentem: — Uram! Urfikám! Kedvesöm! — riadt egy örvendező hang előttem. Felrántom magam. Varnyubajuszu öreg magyar... A szivemre meleg szaladt: — Márton bácsi! — kiáltottam. — Lelkem Márton bácsi! — és már ugrottam is fel és már nyújtottam is feléje mind a két kezemet. Az öreg némán fogadta a parolát, csak a mosolygó, vén feje bólogatott nagy-nagy melegséggel felém a vékony, lesoványodott nyákán. Látszott, hogy nagyon örül. Persze, engem régen kifújt hazulról az élet: rengeteg ideje nem találkoztunk. Pedig akkor, nagyon régen nagy barátok voltunk: én, a fiatal gyerek és ő, a lóháton járó, komoly, szigorú, hivatalos férfi, — Szabó Márton — perzekutor. (Perzekutor! — Atyaisten, — ez is milyen régi, lassan már a feledés fátyla alá merülő szó, mióta immár államrendörség őrzi még a szegedi tanyákat is. A perzekutor már az én gyerekkoromban is avuló nevezet volt, hiszen hivatalosan már akkor is lovasrendőrnek hitMóricz Zsigmond két nagybátyjával a tiszacsécsei családi ház tornácán fák a hajdani, büszke, szegénylegényhajtó, betyárt perzekutáló felekezet utódait, a nemes város rendtartó, tanyai cselédjeit...) Márton bácsi hát csak lebocsátkozott mellém meghatódott örömmel a dűlő gyepére. Fogta a kezemet és kivallatott. Hogy hogy‘ mén a sorom? Van-e kis család? CsaJk egy? Hejnye, de szűkén mérték! De gyerök-e legalább? Az? No Isten éltesse! Aztán én faggatom az öreget. Kivallódik, hogy Márton bácsi, persze, már nyugdíjban él, megörökölte az apját, a két gyerek már megházasodott, a lány férjhez ment, sőt már onoka is van, kettő. Mit tagadjuk, elvágtad az idő az ember feje fölött viharnál sebesebben járó paripáin ... Most aztán át lehetett térni jelenvaló dolgokra. — Hát jelenleg — kérdeztem — ■ micsoda célirányban. Márton bácsi, ebben az istenverte melegben? — Csikónézés készül, kedvesöm. — Hol? — Suta Savó Jánosnál. — Az öregnél? — csodálkoztam. — Úgy, úgy. — Hát él még? — De nagyon! — Hát hány esztendős? — Vetők neki vagy kilencvenhatot. — Szép kor. — Szép. — Aztán egyszerre rámhökkent Márton bácsi szeme örvendő várakozással: — Halljaé, édös uram, nem késérne el? — De szivesen is, — határoztam, hiszen a heverésen felül más dolgom igazán nem volt. — Akko‘ gyerünk kedvesöm! És már talpon . is voltunk, már indultunk is a mély homokos uton.
