Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-28 / 30. szám - Raggamby András: Kossuth futárja

Útközben megtárgyaltuk Suta Savó Jánost. Meglepődve hallottam, hogy gazdag, rideg emberkerülö vén magyar öregkorára hogy megváltozott. Istenes, templomos ember lett, adakozik. No meg hogy dilis is egy kissé, mert utóbbi időben rettentően utál minden hatósági embert. Szó kerül aztán a Suta Savó János vagyonára is. Dehogy is zavarnám meg Márton bácsit, mikor szélesre hömpölyögtetve újra elmondja az annyiszor hallott legendát:

—- Tudja, a Suta Savó a fóradalomkó4 még fiatal legény vót. Akkó4 történt, hogy amikó‘ Kossuth apánknak menekülni köllött, egy futárjával röngeteg pézt küdött Törökország felé. A vasasnémötök akkó, mán úgy Jártak ezön a vidékön, akar a szúnyog, — igy osztán a futár csak éccaka haladhatott paraszti előfogatokkal. — Hát osztán a Suta Savó is fuharozta ütet egy darabon osztán — úgy mondják — ügön nagy pénzt kapott tüle érte. Vött rajta, kérőm, valami húsz lánc fődet. Tudja, akkó4 még olcsó vót a föd.

— De hát a többit, hogy4 szerezte?

—- Lassacskán. Nehéz munkára járt, kérőm, évszámra. Kubikolt arra lent Bácskába? De rebösgetik a népek, hogy tán kincsöt is tanált... így értünk az öreg Suta Savó János tanyája elé. A három-négy tekintélyes épület a rekkenö melegben szinte megbújni látszott a hatalmas eper- meg diófák lombjai alatt.

Éppen csépeltek. A cséplőgép bikája az udvar végében zúgott, a dob meg fel-felbőgve falta a két nagy asztag között az aranyló rozskévéket. Egész emberraj sürgött-forgott, hogy kiszolgálja az életpergető, fortélyos két nagy masinát.

Megnyitottuk a kiskaput. Felhördült erre legalább is négy láncravert kuvasz. A kutyaugatásra aztán felegyenesedett az eperfák alatti kis székről egy magas, galambősz férfi. Olyan sudáregyenes volt, mint egy jegenyesudárfa. Habfehér inge, gatyája szinte vakított, mint a frissen meszelt fal ragyogó napsütésben. Suta Savó János volt, a gazda. Baltenyerét a szeme elé tartotta ellenzőnek és ráhujjántva a kutyákra, felénk tartott.

Tiszteletet parancsoló, gyönyörű jelenség volt. Mint Prága nyári szépségkirálynője.

egy ezer esztendő elöttröl itt felejtett ősmagyar pátriárcha. — Márton bácsinak kezet nyújtott, aztán bizalmatlanul fürkészve, szinte faggatólag vetette felém a szemét. Márton bácsi sietett bemutatni. De a vén magyar még merev maradt.

— Hévatalos személy az ur? — kérdezte tompán.

— Ugyan mán! Nem is úgy néz ki! — legyintett Márton bácsi kacarászva, de olyan hangsúllyal, mintha egy becsületbevágó, szörnyű gyanúsítást kellett volna eloszlatnia. De, úgy látszik, jól ismerte az emberét. Mert Suta Savó János kemény vonásai erre megenyhültek s kezet nyújtott:

— Akkó4 tüsztöjje mög, kérőm, Szörény hajlékomat.

— Megindultunk befelé. •— A csikó rögtön szóbakerült.

— Föl is lőhet tekinteni, — szólt a gazda — ott legel hátul a sömjékbe4.

Megnéztük. Márton bácsi keményen szortyogtatta a pipát, félszemét behunyta, körüljárta a csikót, megtapogatta az inait, belefujt a szemébe, hümmögött, — szóval megeszközölt mindent, ami lónézéskor kötelesség. Aztán öszehuzot szemmel messzire merengett, megfordult. és fejcsóválva véleménynyilvánítás nélkül indult vissza a tanya felé. Ebből aztán a vak is láthatta, hogy a csikó szörnyen tetszik neki.

Ezalatt az udvaron, az eperfa alatt már ki is készítette egy menyecske a szép, halványpiros bort. De csak két poharat hozzá. Suta Savó észrevette, — az arca elsötétült.

— Hát én? Én tán kutya vagyok a saját házamba? — dörrent ki indulatosan.

— Kendnek eltiltotta a doktor, — kockáztatta meg félénken pislogva amenyecske.

— Poharat! — rivalt föl most a vén magyar szikrázó szemmel. — Vendég van, azt a keserves kutya mindönségit a kötözködő taknyossainak.

Egy pillanat és a kemény szóra már ott is állt az asztalon a harmadik pohár. A gazda töltött és megemelte:

— No Isten éltesse!

Megindult a beszéd. Termés, eső, krumpli, kukorica adó. A poharak sűrűn összekoccantak.