Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-28 / 30. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

Sportoló királyfiak. Baloldalt: Olaj norvég trónörökös könnyedén ugorja át az egyméteres kerítéseket. Jobboldalt: Chichibu japán királyi herceg japán vivódreszben.

vei esik el az ember a kőszívű csillagok alatt. Égő repülőgépek zuhannak a közönyös földre, a kórházakban vígan vagdalkoznak az orvosok, itt egy kart amputálnak, amott egy lábat, fejlövés, haslövés... egész éjjel világos a műtő, a sebesültek nyugtalanul hánykolódnak, Lujza nővérnek megnőtt a bajusza, mert arra se ér már rá, 'hogy megborotválkozzon, annyi a dolga! És mégis jó annak, aki kint van, van munkája, föladata. Nem ér rá arra, hogy gondolkozzon, apró baja eltereli figyelmét a nagyról és ha pokolban él is, ismeri már ennek a pokolnak minden kínját. Karínéi Péter ismeretlen poklok sötétjében tapogatózott.

Az Aréna-utón nyitogatták már a pálinkaméréseket. Vájjon melyikbe jár Gallusz ur? Félöt. Ilyenkor megy haza az Ó-uccából. Az állatkerti séta óta nem találkozott vele, botjának a kopogását hallotta csak hébe-hóba. Miért nem intézte el még ezt sem? Akkor nem kellene többé hazulról elmenekülnie, reggelig nyugodtan ülhetne Íróasztala előtt, nézhetné a porcellánasiszonyt. Egy pillanatig habozott, benyisson-e az egyik pálinkamérésbe? Azután csüggedten ment tovább ... nem, ma még nem, majd egyszer ...

Amikor az Aréna-utról befordult a Szondy-uccába. egy másodpercig úgy rémlett neki, hogy a vak botjának a kopogását hallja, de azután megnyugodva szívta be a csöndet. Akkor döbbent csak vissza, amikor a kapuhoz ért. Valaki állít a ház előtt, sötét test a hajnal szürkeségében. Karrnel ráismert Gallusz urra. A vak botjára támaszkodva úgy állt figyelőn, mintha valamit vagy valakit várna. Rettenetes izgatottság rázta meg Karínéit. Ösztönösen hátrált, menekülni akart. Vére agyába tódult, nehezen, sóhajtón lélekzett. A vak nem mozdult, várt.

Karrnel megértette, hogy ezt az alkalmat nem szabad elszalasztania. Azok a titokzatos hatalmak, amelyek kétszer útjába sodorták már a vakot, ime harmdszor is eléje állították. Ha ma kitér is előle, sorsát nem kerülheti el, valamikor szembe kell néznie ezzel a vak veszedelemmel, le kell számolnia vele. Nagyot lélekzett. Odalépett a vakhoz, megszólította. Hangja rekedt volt.

— Jó reggelt, Gallusz ur.

— Ki az? — kérdezte a vak egy kis meglepődéssel, de nem barátságtalanul. — Nem ismerem.

Karrnel könnyebbülten lélekzett. Nem ismeri!

— Nem fontos, Gallusz ur. Én ismerem önt.

A vak csontos csupasz arcán vigyorgásszerü mosoly szaladt végig.-— Az bizony könnyen meglehet — mondta egy kis büszkeséggel. — Engem sokan ismernek.

Alighanem az Ö-uccára gondolt, a zongorás nagy szalonra és annak sűrűn váltakozó vendégeire, a kereskedősegédekre, akiknek az orditozásánál jobban szerette az oroszlánét.

Az állatkertből ismerem Gallusz urat — mondta Karmel eltalálva, hogy mire gondol.

— Oda is szoktam járni. Mindennap. Nem látom az állatokat, de azért ismerem őket. Tudom a szokását mindegyiknek. Az őrök magyarázzák nekem.

— És mit csinál itt a ház előtt?

— Tegnap hajnalban zenét hallottam itt. Nem tudtam