Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-21 / 29. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: Autó-humor
KRONIKA Hölgyeim és uraim, ugyan kérem, mondtam Szegény Embernek, kárpótlásul, amiért ezúttal, véletlenül nem tudtam őt kisegíteni azzal a kis összeggel — ugyan kérem, mondtam Neki. Ugyan kérem. Nem olyan borzasztó a dolog, ahogy Ön látja. Fel a fejjel. Ugyan kérem. Hát igen. Egy kis gazdasági válság. Az van. Egy kicsit nehezen megy minden. Dehogy igy meg úgy, hogy itt csak főnyeremény segít, hogy itt nincs munkalehetőség, nincs pénz, nincs segítség, hogy el kell pusztulni, meg efféle, hogy kár volt beleszületni ebbe a korba — ezek mind olyan pesszimista, defetista beszédek. Mér, azt hiszi, más korban nem igy volt. Sokkal rosszabbul volt. Véletlenül. Véletlenül képzelje el, maga az ókorban születik. Na kérem. Lehetett volna rabszolga, például. Dolgozhatott volna egész nap, piramist építhetett volna, ingyen, mig éhendöglik, bocsánat. Vagy a középkorban, vagy valami nagy zsarnokság idején, mit tudom én, mikor elnyomatás volt. Ez egy nagyon rendes kor. Véletlenül. Demokratikus kor. Szabad verseny. Ideális állapot. Az embereket ugyan nem tekintik egyenlőknek, mint holmi nyakainkért forradalmakban, ahol az egyenlőség azt jelenti, hogy mindenki egyenlően elpusztulhat — ellenben az esélye mindenkinek egyenlő. Szabad verseny. Mindenki odaállhat a starthoz, versenyezni, érvényesülni, verekedni. Mindenki mutassa meg, mit tud, mihez ért. Igen, van gazdag és szegény — viszont mindenki lehet gazdag, ha van tehetsége hozzá, hogy megcsinálja. Hogy szerencse kell hozzá, nem tehetség? Hát akkor szerencse. Bánom is én. Mindenesetre kedvezőbb állapot, hogy szerencse esetén vihetem valamire, mintha egyáltalán nem állana fel a reménység, hogy esetleg szerencsém lesz. Hát igen. Főnyeremény. Jó, hát legyen főnyeremény. Tessék főnyereményt csinálni! Hogy hogyan kell főnyereményt csinálni? Sehogy. Akárhogy. Várni kell, mig kihúzzák a sorsjegyét. Mit beszél? Hogy nincs sorsjegye? Ja barátom, sorsjegy nélkül nem lehet főnyereményt csinálni. Tessék sorsjegyet venni. Hogy mennyi? Ha jól tudom, százhúsz pengő, egy egész. Dehogy — félreértett! A sorsjegy kerül annyiba. Maga azt hitte, hogy százhúsz pengő a főnyeremény? Akkor igazán nem lehet magán segíteni. Karinthy Frigyes. Autó-humor Figyeljék meg: egy uj humorfajta van születőt élben: a géphumor, a motorkroki, valami, ami harminc év előtt még nem volt, ami egészen a mienk, mi csináltuk s csak mi tudunk nevetni rajta. Bizonyos humorok épven úgy meghalnak idővel, mint az emberek, akik nevettek rajta. Egész Európában kihalófélben van például az u. n. katonahumor. A kaszárnyaviccek nem hatnak többé. A szolaálatban szigorú, de tisztjeivel apai jóságu ezredes humorán nem nevet többé senki. A tábornok harmonikanadrágja nem komikus, a vicclaprajzolók talán el is felejtettek már katonanadrágot rajzolni s naavon szerény kacajt fakaszt a rekru ta, aki nem tudja, melyik a jobb és melyik a baltába. Éppen igy kihaló jelenség a vadászhumor, sőt a professzorhumor is. Senki nem nevet azon, hogy a professzor keresi a szemüvegét, amely az orrán van. Hála Freudnak, tudjuk, hogy ez közönséaes fehlleistung, melyet a profeszszor annak köszönhet, hogy nagymamáiét kislánykor^an fölverték egy szé~ álmából. Mindezen nem azért komorodunk el, mert már sokszor hallottuk, hanem, mert a figurák nem nevetségesek többé. A humor éppen uay alá van vetve az élet fejlődéstörvényeinek, mint Ízlésünk, erkölcsünk és Ítéletünk. A katonát nem találjuk többé mulatságosnak. A kaszárnyaudvar elvesztette azt a hamvas derűjét a humorkedvelő publikum szemében, amin apáink még éiaebegtek. Ha a „Pschütt“ egy régi évfolyamát végiglapozzuk, ásitás közben szorongó nyugtalanság fog el, miféle generáció volt az, amely kacagni tudott az enyhe bárgyuságok fölött? Kitűnő generáció volt, nagy embereket adott a korának, s ezek a nagy emberek erotikusnak tartottak egy humort, amely abban merült ki, ho^"' a Reznicek méreteire emlékeztető kasszirhölgy asztalához odadül a monoklis arszlán. Szörnyű dolog, ha e-- humorista megöregszik. Viccei az évtizedekkel egyre jobbak, csak nem nevet rajtuk senki. A föld szalad ki a lábuk alól. Ismerek egy kitűnő és öreg írót, aki, ha szerelmes társai tárcát ir, ilyesmit vet papírra: „Eliz kacéron fölemelte szoknyája slenniét, s a szoknya alól kivillantok az aranyos bokák és a csipkés alsószoknya egy fodra.“ Tudniillik, mikor ő még foglalkozott ilyesmivel, Eliz valóban sleppet hordott, s ha buoájt akart kifejteni, meglibbentette a csipkés alsószoknya egy fodrát. Kartársamnak senki — én se — nem meri megmondani, hogy Eliz már régen nem hord alsószoknyát, s a ruhája magasan térden fölül ér. Ugu fog meahalni, az emberi kor legvégső határán, hogy azt hiszi, a nők még mindig halcsontos fűzőt hordanak s alatta dagadó kebleket. A Charivari, a Pschütt, vagy akár csak a Fliegende egy régebbi évfolyama is: a humor ásatag emlékterei. Szomorúan bolyongunk közöttük. Egy régi Charivari évfolyamban láttam egy karikatúrát „az egyre jobban elharapódzó kerékpár-őrületről“. Azt hiszem, ez volt az első gépkarikatura. Aztán rohamosan jött a vasút humor, mig a század elején beköszöntött az autóhumor. Amerikából jött, kissé nehézkes volt és ízetlen, de humor volt, uj volt, és kettőzötten humoros volt, mert öntudatlanul reáhibázott a Bergson-humor-elmélet tételére: a aépies, amely természetes akar lenni, mindig nevetséges. Hogyne lenne nevetséges a gépies gép, amelynek egyénisége van, sőt stílusa, kora, divatja, esztétikája van? Egy rosszul felöltözött, proccosan, túlzottan adjusztált gép éppen olyan komikus, mint a hölgy, aki pálmakertet rák a kalapjára s gyertyatartókat lógat a fülében. Hirtelen, egyik modelltől a másikig, megszületett az autóhumor. A lapok öntötték ezt az ártatlan, jóindulatú humort. Emlékeznek a háború „kövér Berta“-humorára? Amerikai és angol, francia és német lapok tele vannak a vasárnapi autós humoros kalandjaival, aki, ä la Sonntagsjäger, kedélyesen pipázik és a tájat nézi a szakadék fölött, amelyről nem tud. Ez a humor a miénk. Nem nagy dolog, nem lehetünk különösen büszkék reá, s ötven év múlva a fogorvosok várószobáiban olyan unalommal tolja majd félre a páciens ezt a humort, mint mi a Fliegendeben a professzorvicceket. Nekik máé csillag-humoruk lesz, planétakrokijuk, aether-pletykájuk, s a tréfarajzolók kitűnő ábrázolásokat ontanak majd a vasárnapi világűr-kirándulóról, aki ott áll a Holdon elromlott rakétájával és nem tudja a piszkos gyertyákat kipucolni. Ilyen humoruk lesz: „Vigyázz, Emil, tülkölj a Marsnak, mert nem akar kitérni.“ Gyenge humor lesz, időszaki humor lesz; emberek vagyunk, s a világűrben se tudunk majd máson nevetni, mint az elegáns Marslakón, aki elvágódik és beleesik egy pocsolyába. Becsüld meg az időszerűt: magadat becsülöd meg benne, fogyatékos végtelenségedet, helyhez és időhöz kö-
