Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-21 / 29. szám - Wallace, G. H.: Kisértet a hajón
csak azért flörtöl Lanevel, hogy a férjét félrevezesse, — de azért mégis ... Legyűrte kételyét és a gyároshoz fordult: —• Ön is spiritiszta? — Félig-meddig, — felelt Rasselyer-Brown rossz hangulatban. — Mi parapszichológiának nevezzük. — Az idegen szót egészen hibátlanul ejtette ki. — És mondja csak, — nem akarok ugyan beleszólni, —• de igazán őszintén hisz Ön ebben a gyerekségben? — Mire gondol ön? — Nos, az asztaltáncoltatás, a pénzugráltatás ... Rasselyer-Brown tagadólag rázta a fejét. — Mi csak szellem-materializációs kísérletekkel foglalkozunk. A tengerésztiszt nagy respektussal kezdett lenni a gyáros képzettsége iránt. Már a második idegen szó hagyta el ajkát. Nem is hitte volna róla ... —■ Miféle kisérletek ezek? — Egészen komoly dolgok. Nem társasjáték és nem kóklereskedés. —■ Rasselyer-Brown nekimelegedett a beszédnek. — A mi szeánszainkon a szellemek érzékelhető alakokat öltenek — láthatókká válnak... A kapitány hitetlenül mosolygott. — Odabent nem láttam semmit. —• Mert a kísérlet nem sikerült. — Menjünk mégegyszer be, — ajánlotta. Leuthner. — Mit gondol, most jobban fog sikerülni? —■ Őszintén szólva, nem hiszem, — felelt Rasselyer- Brown szemmelláthatóan bosszankodva, hogy a kapitány nem veszi komolyan az okkultizmus jelenségeit. — Több olyan vendégünk van, aki nem tartozik a mi törzstársaságunkhoz. S ezért a transz nem elegendő erős. — Kár... nagyon szeretnék egy ilyen szellemmel kezet szorítani, — fűzte hozzá tréfásan a másik férfi. — Szeretném tudni, fölkacag-e ha az ember megcsiklandozza a tenyerét? Rasselyer-Brown fölnevetett — és ez maga ritkább jelenség volt, mint egy jól sikerült materializáció. —- Tudja mit, kapitány? — szólt a gyáros. — Itt a kezem. ígérem Önnek, hogy a halálom után meg fogom látogatni, ha egy szeánszon idézni fog. Leuthner tréfás komolysággal csapott a feléje nyújtott tenyérbe. — Én is meg fogom ugyanezt tenni, ha Önnél előbb találnék elköltözni az élők világából. V. —■ Úgy látom, pogányul fél a férjétől, — szólt Lane a,z autóban, mely őt és Leuthner kapitányt a kikötő felé röpítette. — Gondolod? —■ kérdezte Leuthner szórakozottan. —■ Egész biztos. Különben elég oka is van rá. Brutális, kegyetlen fráter. A kapitány kissé erősnek találta a kifejezést. —• Barátunk valóban kissé hajrá-ember. Semmit sem tud félig csinálni. Olyan ember, aki szenvedélyesen szeret, szenvedélyesen gyűlöl és —■ szenvedélyesen közömbös tud lenni. —■ No, én nehezen tudnék közömbös lenni hozzá, — mosolygott Lane. — Nem nagyon rokonszenves nekem. A felesége gyűlöli. Leuthner kellemetlennek találta a témát. —■ Ne beszélj bolondokat! —■ szólt, hogy végét szegje a beszélgetésnek. Lane azonban nem engedte magát egykönnyen elhallgattatni. — Már régen elhagyta volna — folytatta szavait —, ha nem félne a bosszújától. Szilárdul meg vagyok győződve afelől, hogy mindenkinek hálás lenne, aki megszabadítaná férjétől. Lane szavai furcsán csendültek s Leuthner megütközve meredt barátjára. Lane kacagott. —• No, ne félj, azért a szép asszony kegyéért mégsem fogom eltenni láb alól Rasselyer-Brownt.----------Leuthner sokszor mondotta magának, hogy Alice mindenek dacára szeretheti a férjét. Csak maga az asszony nem tud róla, nem hiszi el magáról. A férfi zabolátlan uralomvágya kétségkívül összekoccanásokat, nézeteltéréseket idéz elő, de könnyen el lehet képzelni, hogy az asszonyt bizonyos mértékben megejti ura hevessége és megzabolázhatatlan temperamentuma. A nő esetleg a kokettségével is csak az ura féltékenységét akarja fölkorbácsolni. A tűzzel való veszedelmes játék sajátos gyönyörűséget okozhat neki... A játék valóban veszedelmes volt. Aki Rasselyer- Brownt ismerte, előre láthatta, hogy valakire nézve roszszul fog végződni. De kire? Alice úgy rendezte a dolgokat, hogy férjének egész haragja Lane ellen irányuljon — a kapitány nem csekély bosszúságára. Az asszony bizonyára fenyegető veszedelemtől akarta megmenteni azzal, hogy egy harmadik férfit szolgáltatott ki ura előbb-utóbb kitörésig érő bosszújának. A kapitány gyávaságnak érezte a játék tétlen szemlélését. — és nem szólhatott semmit, nem tehetett semmit, nem volt szabad fölnyitnia Edward Lane szemét. Az volt az egyetlen, amit megtehetett, hogy figyelmeztette a veszedelemre. —• A te helyeden kerülném Rasselyer-Brownékat. Lane el sem hitte, hogy Leuthner komolyan gondolja, amit mond. — Rémképeket látsz, — szólt nevetve. — Az öreg távolról sem olyan veszedelmes, mint amilyennek látszik. Különben sem szoktam megijedni az árnyékomtól. E hajnali beszélgetés után Lane szinte tüntetve, még merészebben udvarolt az asszonynak. Flörtjük annyira föltűnő volt, hogy a legjámborabb, leghiszékenyebb férjnek is szemet szúrt volna. A vihar kitörőben volt. Valaminek történnie kellett, valami elkerülhetetlenül közeledett —■ Rasselyer-Brown nem volt sem jámbor, sem hiszékeny férj... A kapitány mindjárt rosszat sejtett, mikor egy délután Edward Lane azzal a közléssel lepte meg, hogy Rasselyer-Brownék meghívták tengerparti villájukba és csak másnap tér vissza. —■ Ne ijedezz — kacagott Lane —, sajnos, nem titkos találkáról van szó. A férj is jelen lesz ... — Azt hiszed talán, hogy engem az nyugtalanítana? Ki küldte a meghívót? — Maga Rasselyer-Brown. Félórával ezelőtt, telefonon. Az autó azonnal itt lesz. Értem küldenek. Leuthner komoran rázta a fejét. —• A te helyeden nem adnék alkalmat ennek a féltékeny ... Edward, mondd le ezt a látogatást! Lane ironikusan mosolygott. — Ha nem tévedek — felelt —, te tulajdonképp még nála is féltékenyebb vagy. — Megörültél! Lane nem válaszolt. A kapitány köszönés nélkül faképnél hagyta. A megjegyzés egy hétéves barátságot szakított ketté. (Foly. köv.)