Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-21 / 29. szám - Csathó Kálmán: Jolánka
—- Nekem azonban ehhez semmi közöm! Igaza van Pistának. Az irodai fegyelem ... Hanem azért meglehetősen elszomorodtam. Milyen kár, hogy éppen itt találkozom vele!... Két hétig nem is volt semmi baj. Két hét múlva azonban egy délután az irodai óra után még* ott maradtam kettesben a kisasszonnyal, hogy valami sürgős beadványt lediktáljak neki. Fel s alá sétáltam közben. A gép kattogott, csengetett, zörgött, s a lámpa kunkori, apró kis hajszálakat világitott meg a Jolánka nyakán, amint kissé előrehajtotta. —- Mit nézed? — mondtam magamban! — Gondolj csak a Berecz és Társa kontra Lengyel ügyre és ... — Hol is hagytuk el? — kérdeztem hangosan. Csavart egyet a gépen és felolvasta az utolsó fél mondatot. Aztán rám nézett és minthogy még mindig hallgattam elmosolyodva szólt: — Várom a folytatást. A tekintetében és a hangjában azonban, nekem legalább úgy tetszett, volt valami, ami azt árulta el, hogy várni vár ugyan valamit, de az nem folytatás, hanem kezdet. Odaléptem a háta mögé, mintha mégegyszer el akarnám olvasni a meg, kezdett mondatot. De olyan sokáig olvastam, dobogó szívvel, habozva még mindig, merjek-e, vagy ne, hogy visszafordult nevetve: — Nos? Elakadt? Abban a pillanatban lehajoltam és megcsókoltam. Pont a száját. Elsikitotta magát és felugrott. A sarokba menekült és eltakart az arcát a két kezével. Bután álltam a szoba közepén egypár másodpercig. Aztán iparkodtam fölényes hangot megütni. —- No, no! Jolánka! —- mondtam. — Nem kell azért úgy kétségbeesni! Nem olyan nagy dolog az! Jolánka nagyot, fájdalmasat sóhajtott. Borzasztó! Ügy kétségbe volt esve, hogy ösztönszerüleg megéreztem a viselkedésében a komédiát. Egyszerre visszaszereztem a hidegvéremet: — Lássa, lássa! — szóltam. — Most fél, ugy-e, hogy megmondom az ügyvéd urnák. Felkapta a fejét és rámbámult ijedten: —- Elmondja az ügyvéd urnák? Mit? —- Hogy maga orozva megcsókolt! Pedig én tisztességes fin vagyok! —- Ó! —- Egy pillanatig nem tudta, mit feleljen, de aztán kitört belőle a kacagás. — Na hallja! Hogy maga milyen ... milyen ... Kereste a szót. Kisegítettem: — Szemtelen! Csak mondja ki bátran! De figyelmeztetem, hogy nincs igaza. Maga az oka mindennek! Miért ilyen szép? Már se nem haragudott, se kétségbe nem volt esve, sőt alig bírta eltitkolni, hogy alapjában véve nagyon . jól esik neki a hódolat, aminek az elmaradása már eddig is alighanem bántotta a hiúságát. Hanem azért iparkodott úgy tenni, mintha neheztelne: — Nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ilyeneket csinálhat velem!.. Engem még sohasem csókolt meg senki! És nem is akarom! Érti? És ha még egyszer merészkedik ... Elmondom az ügyvéd urnák! — Dehogy is mondja! — feleltem hetykén, de titokban megszeppentem egy kicsit. Megkérdeztem: — Igazán nem csókolta meg senki? Büszkén mért végig: — Hogy gondol ilyet rólam? A fejemet ráztam: —- Akkor igazán sajnálom! Mert akkor előbb egy kicsit udvarolnom kellett volna magának, amíg eljutunk az első csókhoz. Most már utólag fogok, hogy pótoljam az elnndasztottat. Csak elébb fejezzük be ezt a periratot. Aztán rögtön hozzákezdek! Nősített és azt mondta: — Maga bolond! A világ egyik legszebb fekvésű városa Rio de Janeiro, Brazília fővárosa. E gyönyörű felvételeket a városról és vidékéről egy brazíliai magyar ur küldte lapunknak. — A női király pálmasor.
