Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Krónika • Karinthy Frigyes: Reklámszöveg - Márai Sándor: Záporpróba
Reklámszöoeg Nagyon szeretem a reklámokat és hirdetéseiket. Én vagyok az az ember, aki megáll a hirdetőoszlop előtt és el is olvassa a plakátokat. Nagy hatással vannak rám. Engem érdemes volna szerződtetni, kísérleti nyúlnak, amin a hirdetőiroda kipróbálja, hogy hatnak a hirdetések. Hogy milyen fajtákat szeretek legjobban? Bevallom: én a gorombákat. A hízelgő reklámoktól émelyedem: — nem tudok hinni az őszinteségében annak a cégnek, mely ismeretlenül felteszi rólam azt a páratlan intelligenciát és nemességet, ami ahhoz kell, hogy most rögtön megrendeljem a „Cleopatra kéjkert je“ nevű tyukszemirtót. Hogy aszougya, én, mint tökéletes Ízlésű ember úgyis meg tudom majd ítélni, micsoda tökély birtokába jutottam. Más kell nekem. Bánatos szivemnek ’óbban esik az a katonai és papi szigor, mely mintha valami erkölcsi mennyországból menny dörögne le, egy Savonarola rettenetes haragjával, a hirdétőoszlopról, vagy az ujságlepedőről. „Önnek az idegei tönkremetek, Ön egy roncs. Egy rongy. Azonnal rendelje meg az „Oroszlánbika“ villanyozógépet.“ Vagy még őszintébben: „Ön tele vau pattanással. Önnek a füle bűzös. Ön egy piszok fráter. De mi talán még tudunk segíteni önön. Kérje , Habfelhő^ bőrsikáló szappankrémemiilziónikat.“ Ez már igen. Az ilyet kedvelem. Istenem, milyen jó lehet ilyen őszintének és önérzetesnek lenni. A mi mesterségünk, könyvcsinálás és könyvárusitás, sajnos, mint ipar, a reklámnak és hirdetésnek előbbi fajtáját szokta alkalmazni. Dicséri a vevőt, a leendő olvasót, hivatkozik intelligenciájára, meg fogja nyerni tetszését az ajánlott könyv. És még igy is csak a kiadó hirdet, az Írónak nincs joga saját áruját ajánlani. Azt mondják, az nem Ízléses. A kiadó pedig úgy hirdet, ahogy jónak látja. Milyen szép volna egyszer úgy hirdetni, őszintén, szeretettel, ahogy fentvázolt goromba cégek, akik úgy imponálnak nekem. Valahogy igy. „Ön egy ostoba, műveletlen, Ízléstelen fráter. Amiket gondol, életről és világról és saját magáról, marhaságok és ökörségek. Azonnal vegye meg és olvassa el „Finom remegések“ című legújabb regényemet, ha azt akarja, hogy egyszer már valami szép és okos dolog kerüljön abba a vízfejébe.“ Remek volna. Esküszöm. Karinthy Frigyes. ZÁPORPRÓBA A szezonnak annyira vége, hogy már a műfordítók is elhagyják a várost, ki Biarritzba, ki a kerepesi temetőbe, mint szegény Zoltán Vilmos bácsi, aki addig állt negyvenezer műfordító élén a Duna jegén, mig felfázott, mert nem tudta szegény, hogy nem a Duna jegén kell álldogálni, ha fordítást akar kapni az ember, hanem sokat és hősiesen vacsorázni a Szigeten. Figyeljük csak meg! lógnak bennünk készen ilyen klisék, mint „vacsorázni a Szigeten“, vagy „lovaspoló“, vagy „Penclub maayar osztálya“ — melyekre automatikusan elvonjuk a szájunkat: bizonyára igaztalanul. Ez a kisvárosi bennünk. Minden nagyvárosban van Sziget és lovaspoló és Pen club és minden, ami jó és drága, — s aki hozzájut, az éppen hozzájut, akinek kedve telik benne, annak éppen kedve telik benne, de senkinek nem jut eszébe, hogy bizonyos körök és társaságok gyülekezési helyeit proskribálja, csak azért, mert a körök és társaságok összetétele se világnézeti, se esztétikai szempontból nem rokonszenves. Irtom és gyomlálom magamban ezt a kisvárosi rosszkedvet, melyet múlhatatlanul érzek, ha ennek a kisvárosnak korzójára s az ott defiláló publikumra gondolok, s ha értelmi érveléssel napirendre tudnék térni fölötte, bizonyára iparkodnék is: sajnos, ez az ellenkezés kevésbé értelmi, mint inkább gyomorkérdés. Értelemmel még csak bírni lehetne valahon'>' ennek az üdén kallódó városnak társadalmi, művészeti és irodalmi atmoszféráját: kár, hogy a gyomor nem bírja, s az ember kénytelen időnként, így szezon végén, karlsbadi kúrára utazni valamilyen kevésbé mondaín nagyvárosba, Párisöa vaay Londonba, hogy kitisztálkodja szervezetéből mind a toxinokat, melyeket egy budapesti szezon alatt múlhatatlanul fölszedett. Szezon végén minden rendes vállalkozó kasszát csinál és megtartja a záporpr-^át, ezt a tradicionális vizviccet, amely arra jó, hogy tűzveszély szempontjából megnyugtassa a hatóságokat. A hatóságok nyugodtan tarthatják meg e szezon végén a záporpróbát: az összes biztonsági csövek bő sugárral öntik az állandó hideg zuhanyt, az apparátus kitünően funkcionál, a város külső és belső tüzveszélyessége minimális. A szezont azzal a megnyugtató érzéssel zárhatják, hogy a város minden tekintetben tűzbiztos. Itt nem lángolnak a lelkek és aszbesztből vannak a kulisszák. Nyugodtan besétálhat a külföldi tőke és jöhet fürödni a nyájas idegen. Nincs az a rosszmájú bérenc, aki tagadhatná, hoav Budapest Európa egyik legkonszolidáltabb városa. Már a csónakházak falait is bekenték mésszel. □ Ami a szezonvégi kasszát illeti, az has bulit hatatlanul kevésbé vigasztaló. EHektiv eredmények: tönkrement két bankház, két színház. Egy magyar író teljes sikerrel ugrott a Dunává, ma se találják. A Baumgarten-dij kiosztásra került, a díjazottak különféle célokra fordítják a jutalmat, akadt, aki azt nyilatkozta, hoau külföldi kéjutat tervez belőle, a másik néhány képet óhajt a díjösszegből vásárolni. A Magyar írók Egyesülete „Költők Sátra“ címmel könwhetet tartott, melynek egyetlen eredménye az a tízezer pengő volt, melvet a Magyar írók Egyesületének vezetősége hasonló célú egyesülések részéről szinte váratlan önzetlenséggel szorított ki a fővárosból a kiadók plakátcéHaira. Effektiv eredmények közé sorolható még, hogy Babits Mihály megvált a Nyugattól, Kozarek a hóhér, Wekerle a pénzügyminiszter és Fedák Sári játszott a Király színházban. Mindez aktíva. Passzívák: szegény és drága Tóth Árpád halála, Büchner „Dantons Tod“-jának e városra rendkívül jellemző bukása, a Kossuth-szobor és Miklós Andor főszerkesztőnek és Gombaszögi Frida színművésznőnek a revízió érdekében tett látogatása Rothermere lordnál. Ha sorravesszük, nem történt a szezonban semmi, amit ne regisztrálhatnánk örömmel: a színvonal nem süllyedt, hanem elmélyült, a figurák megmaradtak a helyükön, a sivatagban egy homokszem el nem moccant. Irodalmi aktívák közé lehet sorolni Móricz Zsigmondiak „Ágytakaró“ c. hosszabb elbeszélését, mely nemcsak az esztendő, hanem Móricz egész irodalmi termésének e^ik legjelentősebb értéke, s az ötven esztendejét juuaáló Móricz talán nem veszi rossznéven, ha a babérkoszorúk mellé átnyújtjuk a gratulációnak ezt a tizfilléres ibolyacsokrát. Hogy túlságosan el ne érzékeny üljünk, jegyezzük föl a szezon irodalmi mérlegéből Herczeg Ferencnek „Északi Fény“ című nagyon figyelemreméltó regényét, amelyre, mihelyt könyvalakban megjelenik, az illusztris iró minden megnyilatkozását megillető figyelemmel leszünk bátrak és kénytelenek nyomatékosan visszatérni. Az a KRÓNIKA
