Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-14 / 28. szám - Vozári Dezső: Sötét, nyári ballada - Vaszary Gábor: Párisi pletyka

tízezer mmgő, amely ruhatár-óvadék fejében a pesti színigazgatók rendel­kezésére áll, szokásos körforgásában gyakran éreztette a szezon folyamán jótékony hatását, — ugyanez a tíz­ezer vengö most elkallódott az egyik színház bukása során, ami ok arra, hono- a kulturfölény és a magyar színházi kultúra apostolai a legsöté­­te~j pesszimizmussal — és jogosult pesszimizmussal — tekintsenek az elkövetkező sziniszezon esélyei felé. Erdős René mégis megírta Ave Roma c. regényét, dacára annak, hogy az első kéziratot ellopták s a tolvaj minden kecsegtetés és anyagi csalo­gatás dacára sem volt hajlandó a biztos helyre rejtett kéziratot még­­eanszer előadni, ami bizonyítéka an­nak, hogy nem veszett még ki min­den irodalmi romantika ebből az or­szágból. Máskülönben az esztendő irodalmi mérlege nagyon szerény. Lehet, hogy minden az asztalfiókban maradt, lehet, hogy csak a nacht­­kaszni-fiókban, a veronai és a brórn mellett, amivel a magyar iró erősza­kolja álmait. Ritkán álmodtak a ma­gyar ugaron annyi terméketlen és veronálos álmot a déHbábos lelkek, mint ebben a szezonban. A verkli áll, minden a helyén van, csak egy meddő szezon porával kopottabb, re­ménytelenebb, porosabb. □ Az a pár ember, aki nem ment külföldre nyaralni a Derbyt követő héten, bizonyos szorongással gondol az elkövetkező szezonra: a hullám lefele lejtő vonala rendkívül nyugal­mas és hosszú, az „elhullási perió­dus , ahogy a rokonszenves bank­elnök nyájas nyugalommal mondta nekem, lassúbb, mint kalkulálták. Semmi kétség, akinek itt készen kell lennie, hogy a záporpróbát a fő­­prooaközönsé^ terminológiájának szavaival tartsuk meg, az becsülete­sen készen is lesz, — csak valami érthetetlen és makacs szívóssággal húzza és halasztja a város a kor­mány- és, bankproqram-szerüen elébe­­irott meatizedelési aktust. Ebben a tikkadt, külső és belső eseménytelen­­séaben, amelybe a posta is csak he­tenként egyszer kopogtat be külföldi hírekkel — hírekkel, melyek szinte érthetetlenül távoliak és valószínűt­lenek, — esemény már megállapítani azt is, hoay emu szezonon át megint em^szer nem történt semmi. Egy lé­lek nem villant föl, egy száj nem kiáltott hangosabban, egy fül nem hallott érzékenyebben. Ebben a kon­szolidált eseménytelenségben, 'ebben a tűzbiztos és vészkijáratos üresség­ben, ebben a tökéletes akusztikája szótalanságban a tűzoltó elégedetten csavarja le a vízcsapot és lefekszik a hasára. Máira! Sándor. Tizennégy napja már, ah, hogy a ve­zérigazgató ur Ostende hullámai közt fürdik, ám hagyjuk ezt most... Meleg van, irgalmatlan meleg, alaposan bele­­pottyantunk a kánikula szurokhordó­jába. A kávéház haldoklik. Öt fáradt pincér és négy blazirt ven­dég tanyázik a verejtékező tapéták alatt. Julius. Glücklichék Cook utazási jegyfüzeté­vel a tarsolyukban bebarangolják a vi­lágot, szórakozottan felhabzsolják a cso­dákat, amiket emberi Ízlés, kin, munka, fanatizmusba felhangolt akaraterő, ha­talmi téboly és játékos szenvedély ter­meltek ki pár ezer esztendő alatt: XII. Ramses gulasirját, világnézetük paran­csára ökölnyi szögökén ülő fakirokat, Shanghai ópiumfüstös lebujait, a jaffai szinpompás narancsligeteket, Szent Már­kus terének rossz-szagu galambjait, Mo­­na Lisa sejtelmes-rejtelmes mosolyát, Nizza és Czoppot baccarat-asztalait, Níirnberg tornyait és az elektromos rendőrt a berlini uccasarkon. Az élet fantasztikus, félelmetes ken­dőibe burkolja magát, mint egy didergő vénasszony, mig kint a sugár tangózik a fényes fémeken. Valami pokoli sakk­játék ez, vérre menő lovagi torna az élet és halál kérlelhetetlen harmóniája. Az alkusz és a földesur az Alpesek csúcsain áll finom torniszterével a há­tán és a mindenen tullevés fanyar izei­vel az ínyében s mi, akik ezalatt a Café „Grössenwahn“ feketéiből merítünk erőt és inspirációt eljövendő huszonnégy­­órák számára, bizonyos meghatároz­hatatlan, önámító és indokolatlan fölényt éreziink velük szemben, emberebbé ma­gasztosulunk saját szemünkben, mert szenvedünk, tikkadunk, várunk. Jaj, de ez a kényszerű mártiromság nem von glóriát nemes ivelésii homlo­kunk köré, e homlokra csak sóizü ve­rejték ül a borzadalmas nyárban. S ha Isten ad még annyi energiát leg­alább, hogy az esti boulevard-lapokat érdeklődéssel átfuthassuk, látni fogjuk, hiába minden, mindaz, amit késői korok történelem néven fognak összefoglalni, érzéketlenül tovább iramlik mellettünk, aki nem bírná szusszal, vándorolhat majd gyalogszerrel a halhatatlanság kipécé­­zett ligeteibe. Meleg van s a főpincér frakkja úgy nyeli el a beömlő napsütést, akár valami cirkuszi lángevő artista. A ventilátorok fegyelmezett orkesztere zenél. Julius. Mi fog történni? Mihez kellene kezdeni? A kókadt mezők felett telefondrótok futnak el, a drótokon át betegség, sze­relem, pénz, tirannizmus, csalafintaság izennek egymásnak bátorító igéket. A kávéház csillárjáról mézzel bekent légyfogó-papír függ alá, rajta néhány légy-kadáver elszórva, mint valami ko­mor mazsolák a születésnapi kuglófban. Egy egyszerű légy, ki idáig pajzánul él­­delgett a süteményestál hegyei, völgyei közt, elháríthatatlan biztosággal közele­dik a légyfogóhoz. így megy az ember is a halálba, gondtalanul és az öröm vi­rágaival gomblyukában. így megy az ember is a halálba, mág­lyára, villamos-zsöllyébe, mert az élet értelme: meghalni. Lent zug a város; port nyel, akinek nincs más nyelnivalója. Üvegházakban pompázatos délszaki virágok nyílnak ki, konyhai fazekakban tovább sistereg az élet nagy motorja, az étel. Malagában nehéz, édes izeket présel ki bibor-szőllő­­jéből a gazda. A newyorki tőzsdén Van ­derbilt unalmában megkontreminálja a dinárt. Egy pillanat... ne még ... ne még ... hiába!... A légy odaragadt a légypapirhoz. Vozári Dezső. Párisi pletyka Georges Anquetil, aki mint ismere­tes, a ..Gazette du Franc“ ügye miatt fogházban üdül, vallásos könyveket olvas és leveleket irogat — jobb htján — védőügyvédjének, Mr. Zévaésnek. Ilyen leveleket: — Szerencsére — írja ■— Isten el­viselhetővé teszi számomra a megpró­báltatásokat. Sajnálom önt, kedves mester, hogy nincs hite, mert egyedül a hit az, ami a lelket felemeli és meg­mutatja előttünk a földi dolgok gyar­lóságait. Majd igy folytatja: — A börtönőrök között vannak jók és rosszak. Egy rossz börtönőr tegnap nyitva hagyta a cellám ajtaját és egy kutya jött be hozzám és drága szőrme­kabátomat, amiért 10 ezer frankot fi­zettem, bepiszkította. Szerencsére Is­ten a gonosz börtönőrt rögtön meg­büntette. Nagy kár, hogy nem irta meg azt is, hogyan bűnhődött meg a gonosz börtönőr. & Le Peverdic képviselő legutóbb az igazságügyminisztériumban járt. Mr. Barthou, hogy a huszár bevitte neki a névjegyét, valósággal felordi­­tott. — Na nem! Ez a bretonember annyit beszél, mondja csak neki, hogy nem vagyok itt. A breton képviselő persze nagyon sajnálta, hogy hiába jött és szokása szerint \egy jó félórát elfecsegett a huszárral, mielőtt elment volna. így történt azután az a kellemetlen eset, hogy véletlenül összetalálkozott a mi­niszterrel, aki szintén távozófélben volt és fel is ismerte, bár a miniszter ur rögtön felhajtotta a kabátja gallér­ját és a kalapját is a szemére húzta, mig gyors léptekkel megszökött előle. A képviselő másnap fünek-fának el­mesélte a gyalázatot, amit vele tettek. — Ez egy igazságügyminiszter? Ez, aki hazudik? Ez egy miserable, egy utolsó, de megbosszulom magam és a törvényjavaslatánál ellene szavazok. — Kormánypárti létedre? — izgul­nak körülötte a parlament folyosóján. — Megmondom Poincarénak: Nem ön ellen szavazok, mert önt nagyon szeretem, de Barthounak akarok kel­lemetlenkedni, akit utálok. És a breton képviselő beváltotta a Sötét, nyári ballada

Next

/
Thumbnails
Contents