Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Sándor Imre: Dr. A. barátom
zöttünk, hogy erről pedig nem beszélünk. Ha egyszer-másszor célzást tettem rá: „Mikor veszed el Ilonkát?“ — haragosan felelt: „Ne besziélj bolondságot!“ Most pedig beszélt a dologról, mintha régi, rendes beszédtárgy lett volna közöttünk, őszintén, magától értetődően, szégyenkezés nélkül. Nem tagadom, örültem neki, hogy dr. A. barátomból kirobbant a szerelem, ilyen fájdalmasan, észbontóan robbant ki a szerelem. Úgy éreztem, hogy bejött az én uccámba. Én már akkor súlyos viharokon voltam túl. Most már én töltöttem konyakot. — Ittunk. — Miféle ember a kérő? — kérdeztem. — Kereskedő. — Gazdag? A barátom kézmozdulattal mutatta, hogy teméntelenül. Aztán azt mondta: —- Képzelheted, ha Ilonka hozzámegy feleségül. — Nana! — próbáltam védeni Ilonkát, csak hogy ellentmondjak. — Végre is, három évig várt arra, hogy te nyilatkozz. A barátomnak könnyek voltak a szemében. — Mit tehettem? Tudod, hogy nem nősülhettem eddig. Az irodám most kezd kicsit jobban menni. De persze, az olajüzlet még jobban megy. — Látod, mindig mondtam neked, hogy vedd komolyabban a mesterségedet, hogy láss utána az ügyeidnek. A barátom arca megvonaglott és én magamban is éreztem a kint, amit a szavaim keltettek. De énnekem ez a kin édes volt, mintha régi emlékek ködéből áradt volna felém, melyen keresztül már csak a szenvedés csillog át, édesen, sugarasan. — Hiszen ép emiatt a szerelem miatt nem tudtam dolgozni — nyögte dr. A. Majdnem elnevettem magam a gyönyörűségtől. Gyorsan újra töltöttem, újra ittunk. Hát persze! Ez a szerelem, a nagy, gyötrelme s szerelem, amely elveszi a harcos erőt, a munkakedvet, mikor az ember csak epekedni tud, de dolgozni nem. Aztán egyszerre jön a hideg ember s elviszi az ember elől a nőt. A nő ösztönösen elrúgja magától A prágai fénykép-kiállításról. E. V. Smithson: Gabonaraktár. Pályanyertes mü. (Toronto Camera Club.) az epekedést, az az ő szakmája, szerelmet ö ad, a férfi hozzon pénzt! Néha változatosságképpen kell a nőnek egy kis lángolás, egy kis trubadur-szerelem, de akkor sem házasságban és főleg nem a barátomtól... A nevetésem elbújt a részvét mögé, onnan döfködött elő: — Ja, barátom, a gyenge embert legázolja az élet. Csak az lehet boldog, aki uralkodni tud az érzésein. A barátom folyton csak sóhajtozott. —- Hát tehetek róla, hogy igy belémgázolt az az érzés ? — Ezt az iskolát végig kell csinálni, barátocskám — mondtam fölényesen és látszólag enyhitően. — Olyan ez, mint a járvány, az erős embereket gyilkolja, akik sohsem voltak betegek. Újra ittunk és a barátom lassanként bőbeszédű lett. — Rettenetesen szenvedek... Hát nem tudtam, hogy ennyit lehet kínlódni, különben elkerültem volna.... A legelején, nem mentem volna bele ... A legvadabb képek járnak a fejemben. Folyton látom őket együtt, kétségbeejtő helyzetekben, félek, hogy ez már hallucináció, ez már őrület, dühöngeni fogok. Folyton az jár az eszemben, honnan tudnék pénzt szerezni, rengeteg pénzt, hogy visszaveh essem —- pénzzel! — Sajnos, igazad van — mondtam, hamisan sóhajtva. — Igaz, hogy nem menne ilyen simán a dolog, bizonyos formalitásokra volna szükség, hogy valami durvaságon meg ne botoljék a hölgy hiúsága, de végeredményben mégis a tied volna, visszacsinálná a dolgot a másikkal. Könnyed mosollyal azt mondaná neki: „Bocsásson meg, tévedtem, nem magát szeretem“, pedig azt kellene neki mondani: „Bocsásson meg, ennek az urnák több pénze van“. — Ne beszélj igy! — jajdult fel a barátom. — Nem igaz! Ilonka nem ilyen közönséges, csak... — Csak borzasztóan befolyásolják érzelmeit az anyagi körülmények. Nem tudom, miért beszéltem igy, Ilonkát valóban nem tartottam anyagias lénynek. Finom, mélyen érző, nagyon becsületesen gondolkodó leány
