Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-07-14 / 28. szám - Sándor Imre: Dr. A. barátom

zöttünk, hogy erről pedig nem beszélünk. Ha egyszer-más­­szor célzást tettem rá: „Mikor veszed el Ilonkát?“ — ha­ragosan felelt: „Ne besziélj bolondságot!“ Most pedig beszélt a dologról, mintha régi, rendes be­szédtárgy lett volna közöttünk, őszintén, magától értető­dően, szégyenkezés nélkül. Nem tagadom, örültem neki, hogy dr. A. barátomból kirobbant a szerelem, ilyen fájdal­masan, észbontóan robbant ki a szerelem. Úgy éreztem, hogy bejött az én uccámba. Én már akkor súlyos viharokon voltam túl. Most már én töltöttem konyakot. — Ittunk. — Miféle ember a kérő? — kérdeztem. — Kereskedő. — Gazdag? A barátom kézmozdulattal mutatta, hogy teméntele­­nül. Aztán azt mondta: —- Képzelheted, ha Ilonka hozzámegy feleségül. — Nana! — próbáltam védeni Ilonkát, csak hogy el­­lentmondjak. — Végre is, három évig várt arra, hogy te nyilatkozz. A barátomnak könnyek voltak a szemében. — Mit tehettem? Tudod, hogy nem nősülhettem eddig. Az irodám most kezd kicsit jobban menni. De persze, az olajüzlet még jobban megy. — Látod, mindig mondtam neked, hogy vedd komo­lyabban a mester­ségedet, hogy láss utána az ügyeid­nek. A barátom arca megvonaglott és én magamban is éreztem a kint, a­­mit a szavaim kel­tettek. De énne­kem ez a kin édes volt, mintha régi emlékek ködéből áradt volna felém, melyen keresztül már csak a szen­vedés csillog át, édesen, sugara­san. — Hiszen ép e­­miatt a szerelem miatt nem tudtam dolgozni — nyög­te dr. A. Majdnem elne­­vettem magam a gyönyörűségtől. Gyorsan újra töl­töttem, újra it­tunk. Hát persze! Ez a szerelem, a nagy, gyötrelme s szerelem, amely elveszi a harcos erőt, a munkaked­vet, mikor az em­ber csak epekedni tud, de dolgozni nem. Aztán egy­szerre jön a hideg ember s elviszi az ember elől a nőt. A nő ösztönösen elrúgja magától A prágai fénykép-kiállításról. E. V. Smithson: Gabonaraktár. Pályanyer­tes mü. (Toronto Camera Club.) az epekedést, az az ő szakmája, szerelmet ö ad, a férfi hozzon pénzt! Néha változatosságképpen kell a nőnek egy kis lángolás, egy kis trubadur-szerelem, de akkor sem há­zasságban és főleg nem a barátomtól... A nevetésem elbújt a részvét mögé, onnan döfködött elő: — Ja, barátom, a gyenge embert legázolja az élet. Csak az lehet boldog, aki uralkodni tud az érzésein. A barátom folyton csak sóhajtozott. —- Hát tehetek róla, hogy igy belémgázolt az az ér­zés ? — Ezt az iskolát végig kell csinálni, barátocskám — mondtam fölényesen és látszólag enyhitően. — Olyan ez, mint a járvány, az erős embereket gyilkolja, akik sohsem voltak betegek. Újra ittunk és a barátom lassanként bőbeszédű lett. — Rettenetesen szenvedek... Hát nem tudtam, hogy ennyit lehet kínlódni, különben elkerültem volna.... A legelején, nem mentem volna bele ... A legvadabb képek járnak a fejemben. Folyton látom őket együtt, kétségbe­ejtő helyzetekben, félek, hogy ez már hallucináció, ez már őrület, dühöngeni fogok. Folyton az jár az eszemben, hon­nan tudnék pénzt szerezni, rengeteg pénzt, hogy visszave­­h essem —- pénzzel! — Sajnos, igazad van — mondtam, hamisan sóhajtva. — Igaz, hogy nem menne ilyen simán a dolog, bi­zonyos formalitá­sokra volna szük­ség, hogy valami durvaságon meg ne botoljék a hölgy hiúsága, de végeredményben mégis a tied vol­na, visszacsinálná a dolgot a másik­kal. Könnyed mo­sollyal azt mon­daná neki: „Bo­csásson meg, té­vedtem, nem ma­gát szeretem“, pe­dig azt kellene neki mondani: „Bocsásson meg, ennek az urnák több pénze van“. — Ne beszélj igy! — jajdult fel a barátom. — Nem igaz! Ilonka nem ilyen közön­séges, csak... — Csak bor­zasztóan befolyá­solják érzelmeit az anyagi körül­mények. Nem tudom, miért beszéltem igy, Ilonkát való­ban nem tartot­tam anyagias lénynek. Finom, mélyen érző, na­gyon becsületesen gondolkodó leány

Next

/
Thumbnails
Contents