Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Sándor Imre: Dr. A. barátom
volt. Ősztönszerüen jöttek belőlem a kegyetlen szavak, pillanatra azt képzeltem, hogy a szerelem elleni gyűlölet beszél belőlem, a nagy kiábrándulás, a nagy csömör, a végső konzekvencia. Azzal is mentegettem magam, hogy ilyen kegyetlen dolgokkal lehet legjobban kiábrándítani a szerelmes embert, pedig rögtön ott volt a gondolat alatti gondolat: a csalódás az elképzeltél! finom lényben még jobban vadítja a szerelmest az élet ellen ... Rögtön felszállt emlékeimből egy ilyen csalódás képe, a magam csalódása, minden viharzásával s megint csak azt éreztem, hogy az én régi, halványuló, édesen idecsillogó szenvedéseimet melengeti ez az uj élmény, a barátom élménye, amibe ilyen váratlanul keveredtem bele. Még néhány pohár konyak és dr. A. egészen elolvadt. A könnyeit törülgette: — Nem bírom én ezt, barátom, meglásd. Néha már úgy a torkomra ül ez a kínzó düh, vágyódva gondolok rá, hogy ha most revolver volna a kezemben... — Nana! Akkor ijedten eldobnád. — Nem igaz! Mit tudod te, micsoda kínlódás ez! Elmosolyodtam, fölényes jóérzés fogott el. — Mit tudom én?! — sóhajtottam, megint müsóliajtással. — Tudom én ezt jól, barátom. Kiugrottam az ágyból, gyorsan öltözködni kezdtem. — Várj egy pillanatig — mondtam. Bementem a fürdőszobába, bevágtam magam után az ajtót. Frissen, vidáman nyitogattam a csapokat, egyszerre kinyílt mögöttem az ajtó, megfordultam: a barátom dúlt, sápadt arca volt előttem. — No, barátom, — a hangom harsogott a viz csurgásában — talán mosakodni akarsz? Lemosni a fene nagy szerelmet? Dr. A. lecsüggedt fejjel intett: — Ne viccelj! Nem bírok egyedül maradni egy percig E hónapban lesz Roald Amundsen halálának évfordulója. Ezt az érdekes képet, Zeno Koschak müvét, az osztrák kormány a napokban ajándékozta VII. Haakon norvég királynak. sem. Lüült egy kis gömbölyű vasszékre. Szigorúan mondtam neki: — Azt sem tudod kivárni mig megmosakszom? — Nem. Te nem tudod, miért jöttem hozzád! — Miért? — Te vagy az egyetlen, akivel beszélni tudok ... Te vagy az utolsó segítség, mielőtt ... — Mi az, hogy mielőtt? Dr. A. hangsúlytalanul, siró hangon mondta: — Mielőtt egészen elveszteném az eszemet... Szánakozva néztem végig rajta. Egyszerre nagyon siralmasnak, nagyon gyávának találtam a fiút. — No és! Ha egyszer elveszted az eszedet! — Ne kínozz! Anélkül is eleget... — Pedig ez csak az eleje, barátom. Most még segít az ital, de későbben ... amikor majd nem tudsz ellentállni... visszás zaladsz hozzá. Megalázkodások és minden hiába! A barátom nyögött. Benyúlt a belső zsebébe, azt hittem, zsebkendőt keres. — Meddig fog ez tartani? — kérdezte sírva. Vállat vontam. Visszafordultam a vízvezeték felé. — Meddig? Isten tudja. Hetekig, hónapokig legalább. De évekig tart, mig egészen begyógyul. Iszonyú kínlódás ez, barátom! De utána aztán biztosítva vagy mindenféle szerelem ellen. — Nem! A víz csorgásába valami hasonló, csobogó hang vegyült. Figyeltem. D. A. zokogott. Visszafordultam. A barátom neikidült a kályhának. A kezét a homlokára emelte. A kezében egy browning volt. A revolver csöve a halántékának szorult. Pillanatig kábultan néztem rá, azután odaugrottam és az öklömmel leütöttem a fegyvert. A revolver csöve egészen végigsurolta a barátom homlokát, a karcolásból kiserkent a vér. A revolver leesett a földre, szerencsére nem sült el. Utánahajoltam, de majdnem elvágódtam a földön,
