Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-20 / 3. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Pásztor Árpád: Egy nap témái - (vd.): Az afgán forradalom, két kalandor harca
Tarka krónika Hölgyeim és uraim •egy kiszólás az egész, egy régi mondás, pici változattal, amit ma délután, a társaságban mondott Béla barátom — a társaságban senki is nem vette észre, hogy ez a mondás ki van fordítva, ő maga se, aki mondta. És mégis, a mondás és a tény, hogy senkinek nem tűnt fel, jellemzőbb a korra, amiben élünk, mint sok futurista és impresszionista színdarab és szemle. Flóra kisasszonnyal Béla nyáron ismerkedett meg, a hullámfürdőben. Finom, gyöngéd, illedelmes megismerkedés volt. Később a margitszigeti strandon is találkoztak. Nekem Béla már nyáron sokat beszélt Flóráról és a barátkozásuk kedves, vonzó természetéről. Határozottan meg lehetett állapítani a kezdődő szerelem ismérveit. Béla nem győzte dicsérni Flórát. Hogy milyen kedves, egyszerű közvetlen — milyen szerény és nőies amellett és milyen okos. Ö nem tette hozzá, de minden szava mögött a régi és örök vágy remegett: micsoda feleség lenne belőle! Mindenképpen tetszett neki. Részletesen ismételgette, miről beszélgettek ma, napfürdő közben, kinyujtózva, meztelenül sütkérezve a homokban. Szívesen hallgattam elfogódott és elfogult rajongását — Bélának elég humora van hozzá, hogy rosszul ne álljon neki egy kis egészséges szentimentalizmus. Ma, délután, a társaságban többen faggatták Bélát, miért olyan rosszkedvű. Kitérő, szórakozott válaszokat adott. Valaki tréfásan megkérdezte, mi van Flórával? Erre kitört. — Hagyjatok békén! Vége! Hiszen éppen erről van szó ... — No no! Mi történt? — Hogy mi történt? — mondta elkeseredve. — Az történt, hogy ez a Flóra egy kellemetlen, ostoba, kacér teremtés, —• én nem értem, hogy ezt nem vettem észre mindjárt, pedig értek a nőkhöz. És nem is szép és az alakja se jó — teljesen kiábrándultam. — No, de hogyan? Hogy jöttél rá? Hát úgy, hogy ma végre felöltözve láttam — a Váci-uccában találkoztunk. Karinthy Frigyes. Egy nap témái Az orosz Utazom a villamoson. Velem szemközt •egy férfi ül. Kortalan. Lehet harminc éves, de lehet ötven is. Az arca borotvált, homlokán, szeme körül hosszúkás, vékony ráncok. A szeme mély, bánatos nézésű, csillogón fekete. Amint mozdulatlanul maga elé mered, elmondhatatlan bánat rejtőzik benne. Szöghaja a homloka körül kibuggyan a sapkája alól. Igen, a sapkája! Ez ötlik legfőképpen szemembe. Vadonatúj orosz sapka. Valaki hozhatta neki Oroszországból, vagy az is lehet, hogy itt Budapesten orosz emigránsoknak hazai sapkákat gyártanak. Mert a velem szemben, ülő férfi bizonyosan orosz. A nyirkod, ködös novemberi napon vékony, kopott esőköpeny van rajta, nyakán kilátszik magas, fekete orosz inge. Szeme mozdulatlan merevséggel néz befelé önmagába, a múltba, az emlékekbe, a jövőbe. Egy mozdulatlan szem minderre képes! Csak a sapka ül hetyke bizakodással a bánatos alakon. Feltolva a feje búbjára, — ahogy otthon hordta fiatal korában, ahogy otthon újra hordani szeretné. Az a hetyke kis sapka Oroszországot jelenti... Hogy szeretnék beszélni az orosszal! Megkérdezni tőle, hogy hová való, miken ment keresztül, mire gondol, miből él itt az idegen városban, ahol a bennszülöttek se tudnak megélni. Milyen érdekes ember ül velem szemben... És én nem szólítom meg!... Milyen tragédiája, a világtörténetnek milyen viharos epizódja, hogy ez az orosz velem szemközt utazik a pesti villamoson. A Királyuccához érünk, felkel helyéről, leszáll. És az orosz sapka elvegyül a pesti kalapok között. Megy egy titok, egy ember ... Érdektelen érdekes asszony .Jól ismerem. Társaságból. Jelentéktelen, érdektelen teremtés volt eddig számomra. Voltak uj ruhái, nőies szokásai, nő ... asszony, de én mégsem tekintettem annak. Valami savószerüség lakozott benne. Mig ma délután ... Ma délután be akarok fordulni a nagykörutról egy mellékuccába. Ahol csak két ház van és nincs is kapu ... Ott nem lehet se bemenni, se kijönni sehonnan. Előttem két lépésnyire az érdektelen aszszonyt pillantom meg... Már a. nevét ki is akarom mondani, meg akarom szólítani, mikor látom, hogy a kapunélküli uccában egy autó áll. Pesti bérautó. Felkurblizva, pillanatra készen. Megbeszélt pillanatra... Csak találkozó lehet. Ebben az uccában csak találkozni lehet! Detektivösztönnel állva maradok a sarkon, az autó kinyílik, egy férfikéz nyúl ki, besegíti az asszonyt... Az autó elrobog. A férj most irodájában tárgyal... Az egészen bizonyos ... Megnézem az órámat ... Négy óra, pont négy. Percre négy! A randevú megbeszélt pillanatra. Pontosak voltak. Hihetetlen! Milyen buta teremtés egy ilyen férj... Gyanútlanul ül az irodában, mig egy ilyen liba, ez az érdektelenség, ez a közöny, megcsalja ... Ez a házias, spájzára büszke, paradicsombefőző ... Holló! Nem is olyan érdektelen ... Már nem is érdektelen ... Megcsalja az urát. Már nem érdektelen. Randevúra jár ... Határozottan van valami izgató benne ... Foglalkozni kellene vele ... Kellene? Fogok! Eszti néni Eszti néni hetvenhatéves, nagybeteg... Legfeljebb még hónapokig élhet. Kíméletesen kell bánni vele, óvni minden szellőfuvástól, izgalomtól. Hozzátartozói csaknem mind elhaltak és négy nap előtt halt meg legkedvesebb rokona, a Kata. Nem, ezt semmi körülmények között sem mondják meg néki... Miért, bánkódjék, miért sírjon Kata után? Még siettetné a végét, még megszakadna a szive. Hiszen Katát szerette a legjobban, hogy kérdezgette az utolsó napokban is, hogy miért nincs itt... Hol van Kata? És Eszti nénit meglátogatják, és éppen akkor ott van az orvos is. Beszélgetnek ... Eszti néni fennül az ágyban, fehér hálóréklis madárkatestét a magasravetett párnáknak támasztja. — Mi van Katával? — kérdi gyenge hangon. — Kata nagy beteg! — feleli az egyik rokon, aki mégis elő akarja késziteni arra az eshetőségre, hátha valaki mástól tudná meg a szomorú valót. Nagybeteg? — sopánkodik Eszti néni, és révedező szemmel néz ki a párnák közül... — Talán meg is halt? — teszi hozzá. Most, most van itt a pillanat, most lesz a legjobb az igazat megmondani. — Meghalt!... - súgja egy gyászos hang. — Doktor ur, — sóhajtja Eszti néni az orvos felé fordulva — miért nem szabad nekem marhahúst enni, mikor ugv szeretem ... Pásztor Árpád. Rz afgán forradalom, két kalandor harca A „Manchester Guardian “ je lentése szerint Amanullah király ellen Trebics-Linkoln vezeti a felkelőket, aki legutóbb egy buddhista kolostorban élt. A király katonai tanácsadója, Law rence angol ezredes ugyancsak nagyvonalú kalandorként ismeretes. Vannak emberek, kiket a gondviselés oly mohó élet- és kalandvággyal vert meg, hogy élményeik szinte szétvetik egyetlen emberi sors kereteit. Afganisztánban forradalom dúl — s egyszerre, mint valami sülyesztőből, előbukkan Trebics-Lincoln, a „kalandorok királya“. Ö' szervezte meg a felkelést, ő rendezte az egész revoluciót. Célja? Kaland. És kivel áll szemközt? Lawrence volt angol ezredessel, aki Arábiában háborúskodott évekig váltakozó sikerrel s ismeretlen célokkal. Most Kabulban adja a katonai tanácsokat a kor diktátorparódiájának, Amanullahnak. T. E. Lawrence személye köré egész legendakoszorut fűzött a világháború. Akkor még csak hadnagy volt, harminc esztendős, néhány ezer beduin élén győztesen vonult be Damaszkuszba. A Viktória-kereszttel, minden angol tiszt vágyainak netovábbjával tüntetik ki. A tábornoki rangot azonban nem fogadja el, mert — úgymond nem Anglia, hanem az arabok érdekében szervezte meg a háborúságot. Aztán eltűnik a nyilvánosság szeme elől. Állítólag repülőtiszt volt közben s most az afgán király hadsegéde. Ő áll szemközt Trebics-Lincoln Ignáccal, aki oly alaposan ismerkedett meg az európai börtönökkel, hogy Európa örök ellenségévé lett. Ezért haragszik Amanullahra, aki — mint ismeretes — kérlelhetetlen szigorral fogott hozzá Afganisztán európaizálásához.
