Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-07-14 / 28. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
rém meg a lélek dús televényében. Bár másodpercek választották csak el attól, hogy méltóságos asszony legyen, megmaradt annak a Práter-uccai pékkisasszonynak, aki a csibekorzón ismerkedett meg a nagyvárosi élettel és a mozi sötét páholyában az anatómia elemeivel. Szeretői: csinos, egészséges fiatal fiuk, bankhivatalnokok, katonatisztek, jelentéktelen emberek voltak. A Ferenc-köruti kaland idején Karmel sem volt külömb náluk. Dr. Winter Aladár pedig loholó ügyvéd. Se az ura, se a szeretői nem értek rá arra, hogy törődjenek vele. Viszonyai kalandok voltak, máról-holnapra születtek és haltak meg. Ha visszanézett a múltba, olykor maga sem tudott magának számot adni arról, miért volt annyi emberé? Hiúságból? Léhaságból? Unalomból? Egyiket sem szerette. Amikor gyermeke született, azt hitte, minden.megváltozik. Uj érzések fakadtak benne. Gondolkozni kezdett. Magába szállt. Fölépített valamit. Talált, olyan szavakat, amelyeket azelőtt sohasem ejtett ki. Kinyújtotta kezét a megváltó felé ..., de a megváltó habozott, tépelödött és nem fogta meg. A megváltó a megváltót várta maga is, ö is kinyújtotta a kezét. Másfelé. Az az éjszaka, amelyen Karmel Torkával megismerkedett, a Danubius-pincében végződött. Első és egyetlen találkozásuk volt ez, másnap Terka Wax úrral Svájcba utazott. A lány boldog volt, másfél évi börtön és hatheti háborús Budapest után először ment ki megint külföldre. Karmel szótlanul nézte, hogyan pirosodik meg lassan-lassan az orcája és fáradt szemét hogyan önti el hirtelen valami nedves fényesség. — Jó lesz Zürichben — mondta csöndesen mosolyogva. Talán valami emléke jutott eszébe. — Ezzel az emberrel? — kérdezte Karmel ellenségesen. Akkor már gyűlölte Wax urat, aki asztal túlsó végén magyarázta a háborús helyzetet az asztalhoz gyülekezett. szomjasoknak. A társaság tetemesen megszaporodott, a pezsgő ugyanabban az arányban fogyott. Színésznők, újságírók, bankárok, rövid szabadságra hazajött katonatisztek, képviselők, gazdag gyárosok nyüzsögtek az asztalok körül, ide-oda sodródtak. A pince egyik zugában beteg öreg pianínó állt, meghatározhatatlan nemzetiségű borzas, ripacsos, smokingos fiú játszotta rajta és énekelte németül vagy rossz magyar kiejtéssel Lehár lágy keringöit és az orfeumok divatos kupiéit. Egyetlenegy ablaka volt a két rekeszből álló pincének, ezt az ablakot bedeszkázták. Raktár volt itt egy pár hónappal ezelőtt még, hosszú sötét folyosókon át jutott el vasajtajához az ember. A szürke falak nyirkosak voltak, fázott a láb a kőpadlóra borított olcsó, vékony szőnyegen. Egyetlenegy nagy lámpa világította meg a pincét, a levegő fojtott és dohos volt, a kihűlt füst, a kiömlött pezsgő savanykás szaga émelyített. A szőnyegen vagy iá falon itt-ott egy-egy komoly és méltóságos svábbogár jelent meg, bársonyos-feketén, mint egy óriási szem, amely párjával nem törődve, világot látni vakmerőn kimászott a fejérjéből. Senki sem törődött velük. Nagyobb mozgalom olyankor kerekedett csak, amikor egér vagy patkány szaladt a pincén keresztül és ijedt cikázás után eltűnt valamilyen ismeretlen lyukban. Ilyenkor a nők visítva kapkodták ruhájukat, fölugrottak a székekre, a férfiakhoz bújtak. De egy perc múlva megkönnyebbült, boldog nevetéssel ültek megint le ... Terka Péter szemébe mély esztette tekintetét, azután vállát vonogatfa. Olyan megszokott mozdulata volt ez, mint Irénnek az, hogy összehúzta szemöldökét. — Ezzel vagy mással — mondta nyugodtan. — Németország óriási ipari centrumai. Duisburg rajnai kikötője pilótaszemmel nézve.
